A fogadás már a végéhez közeledett. A meghívottak nagy köröket róttak a pázsiton, el-eltávolodva a színes napernyők alatti asztaloktól. A pincérek körbehordozták a tálcákon a pezsgőt, többen a svédasztalos sátor előtt álltak még mindig, pedig már korábban alaposan letarolták a készletet. Az emberek el-elszakadoztak egymástól, beszélgettek, kisebb csoportokra oszlottak.
Az Öreget mindenki tisztelte, ezért nem nagyon mertek hozzá közeledni. Egykoron az ország elnöke volt, most már csak nyugdíjas. Mindenki tudta, hogy szívbeteg, és a kilencvenhez közeledve már az is nagy dolog részéről, hogy ma eljött ide. Egy jókora narancssárga napernyő alá tett kényelmes széken ült az árnyékban, távol mindenkitől. Magánya nem volt ijesztő. Megdolgozott érte. Valaha milliók mozdultak egyetlen szavára. Most meg csak ült, és láthatóan jól esett neki. Kezében egy pohár üdítővel nézte a kék eget. A nap alkonyatba fordult, és számára ebben is volt valami szimbolikus. Az ő élete, akárcsak ez a nap, a végéhez közeledett. A szívbeteg bármelyik pillanatban elmehet – tudta jól. Elégszer figyelmeztették az orvosai, kerülje az izgalmakat. A legkisebb idegeskedés is végzetes lehet. Az Öreg talán éppen azért nézte az eget is. Lehet, hogy utoljára látja?
Az a feltűnően csinos, de durvaarcú nő átvágott a gyepen és az Öreg felé jött. Távolról többen kíváncsian és meglepődve, páran viszont megbotránkozva nézték. Ki ez, és miért zavarja az Öreget? Látva őt közeledni, egy pillantást vetett a nő arcára, aztán az Öreg valamit matatott a szivarzsebében, talán szórakozottan húzott ki belőle egy kis zsinórt. Úgy érezte, veszély közeledik feléje, és nem is tévedett. Az ismeretlen nő megállt előtte, nem is köszönt, közelről mondta az arcába:
– Most senki sem hallja, amit mondok! Maga egy megátalkodott, közönséges gyilkos. Még hogy „elnök úr”, meg „nagy öreg!” Amikor jött a válság, hagyta, hogy háromszázezer embert az utcára tegyenek. És tudja, ezek közül hányan lettek öngyilkosok? Köztük az apám is. Régen volt, de legalább most a szemébe mondom magának, milyen pitiáner kis bűnöző! Nehogy már úgy haljon meg, hogy senkitől sem hallotta az igazságot!
„Az igazságot? Hiszen akkor világválság volt, nem én döntöttem el, kinek marad meg az állása”, akarta mondani, de valahogy a szavak nem törtek át torka gátján. Az Öreg alig kapott levegőt. Szeme előtt táncolni kezdett a táj: hol van most az a kék égbolt? A nő arca is elmosódott, egy nagy vörös száj volt már a helyén, amely csak mondta, bele az arcába:
– …Tudom, hogy szívbajos, remélem, ha ezt meghallja, hát itt döglik meg, de meg is érdemli, gazember! Ki hinné el, hogy így fogok végezni magával? És lám, mégis megteszem. Itt, a rendőrfőnök, a nagy politikusok meg a jóbarátai szeme láttára, és tudja, mit mondok majd nekik? Hogy a régi szép időkről beszélgettünk, vén gyilkos!
Az Öreg érezte, hogy valami rettenetes történik a mellkasában. Mintha felrobbant volna valami. A világ hirtelen eltűnt a szeme elől, érezte, hogy zuhan. Nem látott semmit, fekete alagút volt, repült benne…
Akkor már rohantak a többiek. A rendőrfőnök, a polgármester, néhány képviselő és persze a biztonságiak, meg egy orvos is. A fiatal nő hátralépett, várt. Az orvos letérdelt a fűre, a fekvő test mellé, majd hamarosan a fejét rázta:
– Meghalt. A szíve felmondta a szolgálatot.
A rendőrfőnök a nőhöz lépett:
– Gyilkosság vádjával letartóztatom.
– De kérem..? Mi csak beszélgettünk.
A rendőrfőnök elővette a mobilját, megnyomott rajta egy gombot. A nő döbbenten hallotta a saját és az Öreg szavait. „Ki hinné el, hogy így fogok végezni magával..?”
– Az Öreg meglátva magát, sejtette, kellemetlen beszélgetés lesz. Egy gombnyomással hívott engem, és a mikrofont kitette a zakózseb szélére. „Sohasem lehet tudni”, szokta mondogatni, és hozzátette: „Aki ilyen beteg, mint én, annak minden beszélgetés az utolsó is lehet. No, hátha életem végén mondok valami frappánsat, meghatót és fontosat, amit az életrajzíróim feljegyezhetnek az utókornak…” Nos, a jelek szerint ezúttal nem ő mondta a fontosat, hanem neki mondták. A bíróság majd értékeli a szavait, asszonyom.
Amikor a rendőrfőnök odaintett egy civilruhás detektívet, a nő halálsápadtan nézett fel az égre. Milyen szép kék! Kár, hogy a következő években nem láthatja majd.