Az a pásztor kevés beszédű ember volt. Ilyennek ismerték a környéken. Évek óta errefelé legeltette a nyáját. Minden birkát a magáénak mondhatott. Néha lejött a városi piacra, eladott a szaporulatból, aztán ismét terelte az állatait dombra fel, völgybe le. Az állatok harapták a füvet, és csendben múltak a napok. A pásztor – napégette bőrű, sovány, inas férfi – leheveredett sok vihart látott kabátjára és szótlanul nézte a tájat. Azt beszélték róla, hogy valaha katona volt, talán kommandós? És volt felesége, gyereke is. De mostanság senki sem látta másképpen, csak magányosan, ballagva a nyáj mögött. Olykor kését dobálta egy fa törzsébe, vagy hosszú szíjú ostorával röptében találta el a zöld döglegyeket.
Július volt, a legforróbb nyár évek óta, amikor a pásztor a szörnyű hőség elől a Medve-dombi tölgyesbe hajtotta a birkákat. A közelben volt egy kis patak, ott itatott, aztán a birkák szétszéledtek a ritkás fák alatt. Ami füvet találtak, lelegelték.
Azon a délutánon idegenek is voltak a tölgyesben. Három férfi, börtönből szöktek. A rádióban beszéltek is róluk, de a pásztort nem érdekelte az a másik világ. A szökevényekről sem tudott. Az idegenek hát váratlanul bukkantak fel. A szélen legelésző birkák rémült bégetéssel oldalaztak előlük. A pásztor szeme összeszűkült. Az egyik férfinél egy pisztoly volt. Röhögve jöttek oda, merészen:
– Hé, te, birkák királya! Birkafejű…!
Jót mulattak társuk szaván, és már csak „Birkafejnek” szólították a pásztort.
– Nézd, micsoda bunkó!
– Kettőig sem tud számolni a nyavalyás.
– Birkafej ez, én mondom nektek!
– Az állatai okosabbak, mint ő…
Megálltak előtte:
– Hé, Birkafej! Vágj le egy állatot, és süsd meg azonnal. Nem kell becsomagolnod, itt fogyasztjuk el!– És ha mégis marad valami, hát elvisszük – vigyorgott a másik. A pásztor még mozdulatlanul nézte őket. Az első sovány volt és magas. A másik kerek fejű, ravasz tekintetű, nála volt a pisztoly. A harmadik kesehajú, zöld trikóban. Többet nem is látott belőlük.
– Ezek az én birkáim – jelentette ki. Még a földön ült, hátát egy tölgy törzsének vetve.
– És akkor mi van? Legalább nem károsítunk meg senkit! – röhögtek. A pásztor lassan feltápászkodott. Sűrű haja alól lövellte a pillantásait mindenfelé. Kezében az ostor, amit csak a terelgetéshez, csattogtatáshoz használt. Lassan fordult meg.
– Mondom, az enyémek! – ismételte. A kesehajú belerúgott:
– Mozogj már, Birkafej!
– Beléd lövök! – ígérte a kerek fejű és ráfogta a fegyverét.
A pásztor elővette a kését. Két ujja között húzta végig az élét, régi szokása volt.
– Vágd el valamelyik torkát! – vigyorgott a magas.
– Az sem baj, ha egy kicsit zsíros! – mulatott a kesehajú.
– Hagymával jó lesz. Hé, Birkafej, van hagymád? – így a kerek fejű, és mindhárman röhögtek megint hosszan, kéjesen.
A pásztor a birkáira nézett. Mindegyiket ismerte születésétől. Az állatok pedig – mintha éreznék, hogy valami történt – mozdulatlanul álltak és nézték az embereket. A csönd közéjük zuhant, nagy csönd. A pásztor nézte a birkáit, érezte a veszélyt. De nem félt. Sohasem félt. Abban a másik háborúban sem, amelyikben részt vett.
Bal keze az ostornyélre csúszott, jobbja a kést markolta. Aztán tett még egy lépést a birkák felé. Tudta, ezek az idegenek nem kegyelmeznek. Hiába engedelmeskedik nekik, az effélék nem hagynak élő tanút a hátuk mögött. A birka még bográcsba sem kerül, és őt is megölik. Hát döntött.
Gyorsan megperdült, és máris repült a kés. A pisztolyos kerek fejű mellébe csapódott. Az ostor is villámgyorsan szelte a levegőt, szíjvége csak egyet csattant. A soványabb szökevény szinte sikoltva kapott az arcához. Az ostor kiütött a szemét… A pásztor visszarántotta sebes fegyverét. A harmadik ellenfél, a zöld trikós menekült volna, de az ostor egyszerre tekeredett mindkét lábára, és végigzuhant a földön.
A birkák rémülten futottak odébb. Két iszonyú kiáltás szállt az égbe, aztán megint csönd lett. Most már végleg. A pásztor összeterelte az állatait, a három holttestet egy vízmosás aljára húzta. Száraz ágakat, lombokat dobott rájuk. A többi a vadállatok dolga. A börtöntöltelékeknek pár hét múlva nyomuk sem marad.
A nyáj elindult. A hőség megült a tölgyek alatt, távolabb a tágas legelő várta őket. A pásztor kemény arcán semmi sem látszott. Nem is szólt. Arrafelé mindenki tudta, hogy ez a pásztor kevés beszédű ember.