Mawer szinte biztos volt a dologban. Már két éve lakott a faluban, igaz, a szélén, jó messze a házaktól, de elég gyakran megfordult odabent is. Az a Kerner megbámulta a drága kocsiját, az öltönyét, látta őt a postán, amikor nagy bankóval fizetett. Később feltűnt a háza közelében is. Mawer kétszer is látta őt, egyszer pedig a nyitott ablak mögött lapulva alkonyatkor, távcsővel figyelte, hogyan őgyeleg és les be a kerítésen. „Ha a pénzemre fáj a foga, az a kerítés ugyan nem állítja meg”, értette meg a házigazda.
Kerner nem tudhatta, hogy Mawer korábban kommandósokat oktatott egy katonai kiképzőtáborban. Biztosan azt hitte, egy újabb nyugdíjas, aki falura költözött, és van pénze is! Mawer sejtette, mi járhat Kerner fejében. Diszkréten kérdezősködött, kiderült, Kerner már háromszor is ült börtönben, olykor ma is besurran valahová, ellop ezt-azt, de nem lehet rábizonyítani. Nem fogták meg vagy öt éve. Eljár más környékekre is, lopni, rabolni. Mondták, álarccal a fején támadt rá magányos öregekre a házaikban, de nem kapták el. Csak sejtik, hogy ő volt.
Nos, Mawer tudta, hogy ő lesz a következő célpont. Hiszen szakállas, ősz a haja, és amikor Kerner látta őt legutóbb, húzta is a lábát, mert éppen megrántotta a bokáját. Nyilván erőtlen kriplinek hiszi őt az az alak. Mawernek tetszett is a dolog, legalább történik valami ebben az unalmas porfészekben. Abban biztos volt: nem hagyja magát meglepni! Más dolga úgysem lévén mostanában, hát felkészült. Ha ide beteszi a lábát a pasas, aligha ússza meg.
A kertjében, az állattemetőnek kinevezett sarokban ásott egy sírt. A szokottnál mélyebbet, jó kétmétereset. Hordott a szélére köveket is. Öreg kutyája úgyis a végét járta, sok évet töltöttek együtt, mostanában már szegény csak az injekcióra vár, ami megszabadítja a szenvedéseitől. Mawer erről is gondoskodott.
Aztán várt. Múltak a napok. Nem jött a rabló. Elmúlt még egy hét. Egy nap Mawer a falu kis boltjában a létező legnagyobb bankjegyet akarta felváltatni, és a szeme sarkából látta, hogy Kerner is ott volt. Ez elég dopping lesz neki! Hazatérve Mawer arra gondolt: berozsdásodnak az izmai, ha nem tesz semmit. Szép célnak látszik megszabadítani a környéket ettől a gazembertől.
Aztán aznap este eljött a rabló. Az öreg kutya, aki már csak feküdni tudott, utolsó szolgálatként halk nyüszítéssel jelezte: idegen közeledik. Mawer égve hagyta a lámpákat a nappaliban és a konyhában, majd mezítláb kiosont a házból. A vastag botot hetek óta tartotta a fáskamra bejáratánál. Nem várt sokáig, Kerner már átjött a kerítésen és a ház sarkánál lapult. Mawer megvárta, míg eltűnik a ház mögött, és utána lopakodott. Kerner akkor már a nappali ablakán lesett be, őt kereste. Mawer halk volt és láthatatlan. Kommandós lett egy kis időre. Mégsem volt elég óvatos. Amikor kilépett a ház sarka mögül, egy kavics csikordult a talpa alatt. Kerner megperdült és habozás nélkül az öregre vetette magát. Már Mawer torkát szorongatta, amikor a házigazda egy ezerszer alkalmazott csellel kiszabadította magát és tenyéréllel csapott a rabló gégéjére. Ennyi elég volt Kernernek.
Mawer nem habozott sokáig. Hozott egy talicskát, rátette a halottat, kitolta a kert sarkába. Csillagtalan sötét éjszaka volt Kerner temetése. Mawer földet szórt rá, majd jöttek a kövek – ne legyen kedve tovább ásni annak, aki esetleg évek múlva kutakodna itt. Aztán bement, megsimogatta kutyáját, még egyszer a szemébe nézett, és beadta az utolsó injekciót. Ez a kutya sírja lesz, csak az övé. Mawer kitörli emlékezetéből a rablót, és a falu is föllélegezhet. Elegyengette a földet. Majd ültet rá egy kúszófenyőt, és a táj ismét olyan lesz, mint azelőtt volt. Csak jóval békésebb.