Leon, a hajópincér úgy érezte, elege van Mr. Boldie-ból. A hájas, folyton szivarozó és krákogó vendég nem csak a többi utas életét keserítette meg. Leonnak volt vele a legtöbb baja. Naponta háromszor találkoztak az étteremben és Boldie sohasem mulasztotta el, hogy lehordja őt a sárga földig.
A luxushajó a karibi szigetek körül cirkált. Nap mint nap másik szigeten kötöttek ki és felkeresték a látnivalókat. Régi erődök, napfényes strandok, színes vásári forgatagok váltakoztak a gazdag utasok szeme előtt. De Boldie ritkán szállt partra, inkább a fedélzeten szivarozott és mindenkit kritizált. Az egész személyzet utálta, a kapitány egyenesen menekült előle. Mert Boldie naponta ötször reklamált valamit, panaszt tett, fenyegetőzött.
Amikor Lunteus szigetére érkeztek, egy fekete szakács azt mondta a konyhában:
– Nálunk van egy méreg, a varázslók árulják. Ha azt beadják valakinek, szívrohamban nyúlik ki. Legfeljebb egy kicsit habzik a szája…
Leon megkérdezte, mi a méreg neve helyi nyelven. Aztán nagyokat hallgatott, és a személyzet egy részével együtt délután ő is partra szállt.
Amikor az utasok nem voltak a hajón, ők is szabadabban mozoghattak. Leon a városból taxival zötyögött ki a legközelebbi faluba és megkereste a helyi varázslót. Gondoskodott róla, hogy senki ne hallja, amikor kimondja a szer nevét.
Néhány zöldhasú bankó felmutatása sokat lendített az ügyön. Tíz perccel később Leon már útban volt vissza a kikötőbe. Zsebében kis zacskóban különös szagú sárga por lapult.
Alig ért a fedélzetre, máris hallotta Boldie hangját:
– Hé, maga, pincérek gyöngye! Maga teknősbéka! Meddig kell várnom a sörömre? Mozogjon már, anyatetű!
Leon legszívesebben azt felelte volna, hogy most nincs szolgálatban, ami igaz is volt. De aztán rájött, hogy ez éppen így lesz jó. Sör kell neki? Az is sárga. Így ahogy volt, civil ruhában ment a bárba, és kért egy sört Boldie úr számlájára.
A csapos ránézett:
– Még nem is vagy szolgálatban és máris ugráltat az a barom?
– Egyszer vége lesz ennek is – jegyezte meg a férfi komoran.
Kis kerülővel vitte a sört. Észrevétlenül beleszórta a port. Mr. Boldie az orrfedélzeten ült és nagy hangon magyarázott valamit a kapitánynak, akit sikerült elcsípnie:
– Ilyen rossz hajót még nem láttam! Tudja, hogy rozsdás a horgonylánc? És hogy a kabinomban olykor nem működik a klímaberendezés? A pincér meg, mint látja, olyan lassan mozog, akár egy csiga!
Elvette a sört Leontól, és egy hajtásra kiitta. A két hajós még ott állt mellette, amikor a szeme fennakadt. Kis fehér hab jelent meg a szája szélén, majd szótlanul elvágódott a fedélzeten és vége volt.
A kapitány előbb az orvosért kiáltott. Az jött is, bár nem nagyon sietett. Egy perccel később aztán a kapitány, az orvos, és a hajópincér a halott fölött álltak és egymást nézték.
– Fehér hab van a szája szélén – jegyezte meg az orvos figyelmeztetően.
– A sör habja – mondta nyomatékkal a kapitány. Az orvos értette, bólintott.
– Tehát sörhab. Vagyis infarktust írok a halotti jelentésbe.
Leon, a pincér hallgatott, majd halkan csak annyit mondott:
– Viszem a poharat… elmosogatni.
A másik kettő rábólintott, aztán mindhárman megkönnyebbülten fellélegeztek.