A völgy csodaszép volt ilyenkor ősszel. A fák és bokrok legtöbbje vörösbe öltözött. Ameddig a szem ellátott, minden piroslott. Mint a vér, jutott Amelie eszébe. A lány éppen a domb fölött járt. Megállította a kerékpárt, hosszan gyönyörködött a piros árnyalataiban. Aztán eszébe jutott, miért jött. Előkapta a távcsövet, előbb a házat kereste a domboldalon, majd a belőle kivezető ösvényt, és már látta is a célszemélyt. Ralf Rengoon minden délután erre kocog. Ez az ő birtoka, lefutja a két kilométerét. Ötvennyolc éves, de jól tartja magát. Amelie keze ökölbe szorult. Rengoon tizenkét éve rábeszélte Amelie szüleit, vegyenek fel bankkölcsönt. Ehhez jelzálogot kellett tenni a házukra. A kapott nagy összeget aztán Apa befektette Rengoon cégébe. A gazember ezt ugyanakkor szép csöndben megcsinálta huszonkét másik befektetővel is, majd ellopta az egész pénzt és külföldre ment. Megvárta, míg elévül az ügy, aztán nyugodtan hazajött és megvásárolta ezt a birtokot. És most itt él boldogan, míg Amelie szülei elvesztették a házukat, a munkájukat, anyját elvitte egy betegség, apja öngyilkos lett. Még jó, hogy Amelie ekkor már felnőtt. Évek óta töprengett, hogyan állhatna bosszút. Most megtudta.
Másnap reggel elutazott egy közeli városba. Korábban ott is lakott, egyszer egy férfival élt két évig. A barátja nagy ijász volt, valóságos nyíllövő mester, bajnokságokat is nyert. A házuk hátsó udvarán tanította Ameliet lőni, és akkoriban úgy tűnt, a lánynak van is tehetsége az íjászathoz. Most is megvolt az íja, nagynéha gyakorolt is. De útjaik szétváltak, a barát később elköltözött, és senki sem tudott arról, hogy Amelie egészen jól lő.
A lány tudta már, mit fog tenni. Olyan közel kell férkőznie a célszemélyhez, amennyire csak lehetséges, de úgy, hogy az ne is lássa őt! Hát Amelie most vett egy piros kezeslábast, ugyanolyan sapkát, kesztyűt, még piros edzőcipőt is talált hozzá.
Másnap délben kerékpáros öltözetet és kis sisakot vett fel. Fogta az íjat, három vesszőt, a vállára kanyarintott egy kisebb hátizsákot és elindult. Nagyon élvezte a hegyre fel kanyargó utat, a tüdeje tele lett oxigénnel és valami mámoros érzés volt tudni, hogy elkezdődött a bosszúállás. Már csak pár óra, és végre megteszi azt, amire tizenkét éve vágyott!
Amelie hamarosan a Rengoon-birtok közelében járt. Az erdő szélén elrejtette a kerékpárt, a csomagból kivette a piros ruhát, átöltözött. Aztán bevette magát a vörösben pompázó bokrok közé. Ugyanolyan piros lett, mint a lombok: hát lombbá lett maga is.
Az ösvény mellett felhúzta az íjat. Izgalmas volt tudni, hogy láthatatlan. Tán még az arca is piros az izgalomtól. A lába, a keze, a teste, a feje a sapkával – eggyé vált a völggyel. Várt.
Bekalkulálta, hogy esetleg aznap Rengoonnak valami dolga van, kocsival bemegy a városba, vagy egyszerűen nem lesz kedve futni. Ugyanakkor Amelie arra is felkészült, hogy akár egy hétig is idejár mindennap, mert egyszer el kell őt kapnia! Azután meglátta a férfit.
Rengoon közeledett az ösvényen, kimért mozdulatokkal futott. Amelie nem habozott. Anyja és apja arca merült fel előtte, de csak egy pillanatra. Apa mintha egyetértően mosolygott volna. A nyilvessző hegye Amelie szeme elé került, majd valamivel odébb megjelent Rengoon ismerős arca, futó teste.
Már az első vessző is célba talált, de Amelie nem volt biztos a dolgában. A férfi még nem dőlt el, amikor kilőtte a másodikat is. A harmadik vessző már a lihegve térdelő férfi mellét fúrta át… Aztán Rengoon eldőlt.
Amelie szaladt a bokrok között. Piros levelek, piros ember, láthatatlan ember.