Fraser nagyon is ösztönösen cselekedett.
Éppen kijött az étteremből, amikor odarobogott az a kamion. Túl közel a járdához, mert a sofőr infarktust kapott – mint később kiderült. Már nem irányította a hatalmas járművet. Az öregasszony meg éppen ott ballagott, háttal a közeledő veszélynek. Fraser rámozdult, nem gondolkodott. Az utolsó pillanatban rántotta félre, már mindketten érezték a jármű szelét. Kirakatüveg roppant, parkoló autók recsegtek, hirdetőoszlop dőlt… De ők megúszták.
A madárcsontú kis öregasszony hálát rebegett:
– Uram, ön megmentette az életemet. Mit tehetek önért?
– Szóra sem érdemes, asszonyom.
A madárcsontú kis nő volt vagy hetven éves. Mosolyogva, nagy, ártatlan kék szemekkel nézett a férfira. Fraser a szelíd erőszaknak engedve leült vele egy közeli kávézóban. A nőt Margaret Ellisnek hívták, özvegy volt, szerény kis vagyonnal. Fraser elmondta, hogy ő viszont szegény, most munkája sincs, a felesége egy hárpia. Bizony néha már – Isten bocsássa meg! – arra gondol: vajon meddig él még a felesége…? Merthogy van egy nagy életbiztosítása. De még nem öreg, és bizony nagyon is egészséges.
Fraser maga sem tudta, miért mondja el mindezt. Valami olyasmi áradt az öregasszonyból, ami őszinteségre késztette. Valahol a lelke mélyén talán hálás is volt azért, hogy valaki végre meghallgatja. Nem volt senkije, akinek elmondhatta volna bánatait. Az egész elrontott életét.
Margaret megőrizte szelíd mosolyát:
– Nyugalom, fiam. Hamarosan minden jóra fordul. Hol lakik?
Fraser mit sem sejtve megmondta a címet. Hiszen Margaret Ellis a légynek sem tudna ártani, ebben biztos volt. Csak részvétből érdeklődik. Kicsit szégyellte is, amikor ezt a csöppet sem elegáns negyedet megnevezte. Barátsággal váltak el.
A következő napokban Fraser horgászni járt. Munkanélküli révén mást nem tehetett. Csütörtök reggel – mint minden csütörtökön – bement a munkaügyi hivatalba: hátha végre tudnak ajánlani valamit… De sem építőmunkásnak, sem magasépítőnek nem volt munka sehol. Márpedig ő csak ezekhez értett. Persze két és fél óra telt el, mire az ablakhoz jutott és ezt megtudta. Dühösen távozott.
Alig ért ki az utcára, rendőrautó fékezett mellette. Elhangzott a neve kérdő hangsúllyal, majd hazavitték. A lakás már tele volt egyenruhásokkal és civilekkel. A bútorok szétdobálva, a fiókok kihúzva, néhány értékes apróságnak lába kelt.
A rendőrorvos csak ránézett Fraserre, és valamit súgott a detektívnek. Az komoran nézett a férfira:
– A felesége meghalt – mondta – Másfél órával ezelőtt valaki behatolt a lakásba. Alighanem betörő lehetett. Ő maga nyitott neki ajtót. A tettes hangtompítós fegyverrel lőtt rá.
Fraser szóhoz sem jutott. A döbbenetét nem leplezte, annál inkább az örömét. Nagyon félt, hogy valahogy rákenik a gyilkosságot. Szerencsére volt alibije, aminek alaposan utánanéztek. Vagy húsz szemtanú állította, hogy reggel óta el sem mozdult a hivatalból.
A temetés után eltervezte, hogy külföldre utazik nyaralni, aztán visszajön, és az asszony életbiztosításából vesz magának egy szép házat, kocsit.
A repülőtéren összefutott Margarettel.
– Üdvözlöm, asszonyom. Ön is elutazik?
– Jobb, ha azt teszem – mondta az asszony. Kiderült, egy gépen utaznak a déli tengerek felé. Amikor a repülő már elhagyta a felségvizeket, Margaret csak annyit mondott:
– Tudja, a felesége halála miatt a rendőrség már szaglászni kezdett körülöttem.
– De hát ön… a légynek sem tudna ártani… – nyögte Fraser meglepetten. Margaret megvonta gyenge kis vállát és most a kék szeme sem volt már olyan ártatlan:
– Harminc évig betörő voltam. Tizennyolc évet ültem. Priuszom van. Két ellenálló házigazdát lepuffantottam, mint egy kutyát. Az egyiket alig két hete – és jelentőségteljesen nézett Fraserre. A férfi nagyot sóhajtott, de hamar magához tért:
– A tengerparton majd mindketten megfeledkezünk erről a kellemetlen incidensről, kedves Margaret.