Tursten a lovarda tulajdonosa volt. Tizenegy éve vitte az üzletet és a közeli városokból is jártak hozzá ügyfelek. Nagy és változatos tájon lehetett nála lovagolni, a legtöbb hátasló pedig kezes volt. Sokan jöttek naponta, Tursten mindenkinek örült, kivéve egy vendégnek. Aki nem csak, hogy soha nem fizetett a lovaglásért, de ráadásul az anyósa is volt.
Linda, a felesége sem kedvelte túlságosan az anyját. Mrs. Loster özvegy volt, kövér, erőszakos, nagyképű, és gazdag. Nagyon gazdag. De ebből a sok pénzből Linda és a férje egy centet sem láttak. „Majd ha meghalok, a tiétek lesz minden”, jelentette ki évente. Minden héten jött a vejéhez lovagolni, olykor a lánya is elkísérte. A hölgyek ilyenkor két erdő között poroszkálva beszélgettek.
Tursten sokszor gondolt rá, hogy Mrs. Loster hirtelen meghal és ők a feleségével megöröklik a vagyont. De az öregasszony elnyűhetetlennek látszott. Ezért egy napon Tursten eldöntötte: mivel a sorsra hiába vár, hát ő hozza el a halált. Kitalálta, mit tegyen. Vett két teljesen egyforma kantárt, felváltva használtatta is őket az ügyfelekkel. Szép barnák, igazi bőrből voltak. Azután az egyiket egy hétig áztatta vízben, majd a másikat tette… méregbe.
Csak ő tudta, honnan szerzett bőrön át felszívódó mérget. Feloldotta egy kis vízben, és a másik kantárt ebben áztatta napokig. Amikor legközelebb jött az anyósa, no meg Linda – hát az anyósnak azt a lovat adta, amelyiknek a kantára mérgezett volt. Remélte, két óra múlva, mire visszajön Mrs. Loster, a méreg már a szervezetében lesz. Akkor majd eltünteti a mérgezett kantárt, a másikat teszi a helyére, nem marad nyoma a dolognak.
A két nő ellovagolt az erdő felé, messziről látta a férfi, hogy beszélgetnek. Őt elhívták egy gyerekhez, aztán egy másik ügyfélhez, jó két óra múlva jött vissza az istálló elé. A nők éppen akkor érkezett meg. Linda sápadt volt, az anyós meg kárörvendő:
– Csinálj valamit a feleségeddel! Vagy ő is lesántul itt neked, mint a lovad.
– Lesántult a ló? – Tursten rosszat sejtett, és igaza lett. Kiderült, hogy lovaglás közben Linda lova sántítani kezdett, ezért leszállt róla. Az anyja csupa szolidaritásból szintén leszállt és Linda udvariasan megfogta mindkét ló kantárját, úgy vezette őket végig az erdő mellett. „Az legalább másfél kilométer. Vagy harminc percig Linda kezében volt a mérgezett szíj!” – jajdult fel magában Tursten.
Mentőt hívott asszonyához. Mrs. Loster is beszállt a kocsiba, elkísérte lányát a kórházba. Tursten tudta, hogy nagy bajban van. Mindenesetre gyorsan betette a mérgezett kantárt egy üres vödörbe, lenyergelte a lovakat, a segédje vitte őket etetni-itatni. Még nem alkonyodott, amikor egy orvos hívta a kórházból:
– Tursten úr? Rossz hírem van. A felesége haldoklik. Kérem, jöjjön ide azonnal.
Alig robogott el a kocsiján, egy taxival megérkezett Mrs. Loster. Valamit gyanított. Szaglászni kezdett az istállóban. Meglelte a lovat, aztán megnézte a szerszámokat is. Még nem tudta, mit keres, de szinte hallotta az orvos hangját: „Bőrön át ható méreg jutott a szervezetébe. Ez alig fél óra alatt hat, nagyon erős méreg”. Az öregasszony hát tudta: csak a lovardában történhetett a mérgezés. És amikor nem találta a kantárt, tudta: jó nyomon jár. Tűvé tett mindent, és meglelte egy vödörben. Megszagolta – az átitatott bőrből csak úgy áradt a vegyszer szaga. Mrs. Loster kesztyűvel fogta meg a kantárt, beült a kocsijába és máris hívta a rendőrséget.