Jean nyolc éve nem járt Párizsban. Most visszajött, de mert nem volt itt se családja, se barátai, hát észrevétlenül érkezett. Lebarnította a dél-amerikai nap, szakállat növesztett, még a mozgása is megváltozott. Akik annakidején összefutottak vele, nem ismerték volna fel. Főleg Dominic, szerencsére. Két hétbe tellett, míg Jean megtalálta egykori üzlettársát, Dominicot. Nem volt nehéz rájönnie, hogy a férfi azóta feltört, nagyon gazdag lett és előkelő körökben mozgott. Jean sejtette: a kezdőtőkéje nyolc évvel ezelőtt a közös cégből lopott pénz lehetett. A szakállas férfi napokig leselkedett Dominic luxuslakása előtt, kétszáz eurós használt kocsiján követte őt ma késő délután. Mire beesteledett, Dominic egy nagyon szép fiatal nővel indult hajókirándulásra a Szajnán. A széles kirándulóhajó a Pont-Neuf-től indult, fedélzetén sokan ültek és álltak, főleg külföldiek. Dominic új nője is amerikai volt. Természetesen Jean is vett egy jegyet. Nyolc évvel ezelőtt Dominic és ő üzlettársak voltak Jól ment a bolt, sokat kerestek és cég tőkéje is szépen halmozódott. Aztán egy napon ismeretlen autós ütötte el Jeant, törött lábbal és bordákkal került hetekre egy kórházba. Mire kijött, a cég megszűnt létezni, a vagyon és Dominic felszívódott. Jean elment ugyan a rendőrségre, de csak a kezüket tárták szét. Tisztában volt vele, hogy nincs sok esélye. Bosszút szomjazva kóborolt az utcákon, aztán jobb belátásra tért. Éhen halt volna, ha nem megy Dél-Amerikába, ott is az amazonasi dzsungelbe, az indiánok közé. Értett egy kicsit az orvosláshoz, annakidején a Sorbonne orvosi karán három évet hallgatott. Ő lett az „erdei fehér doktor”. Az indiánok értékelték szolgálatait. Néhány aranyröggel és pár emléktárggyal felszerelve jött vissza Párizsba. És most ott állt a hajón, ahol Dominic a korlátnál udvarolt a szép amerikai nőnek: megmutatta a Notre-Dame két tornyát, a Louvre-t, az új Musée d’Orsay-t. A folyó kanyargott. Amikor a távolban feltűnt az Eiffel-torony, az amerikai nő lázba jött, a korláthoz állt. Dominic vigyorogva állt mögéje és Jean jól látta, hogy egyik karjával magához öleli a nőt, a másikkal mutogat az esti fényben ragyogóan kivilágított torony felé. Ez volt az alkalmas pillanat. Minden utas a tornyot nézte, a partokon lámpafüzérek és reklámfények villogtak szemet kápráztatóan. Senki sem figyelt Jeanra, aki a belső zsebéből elővette a kis csövet. Még otthon belehelyezte a mérgezett tűt. A könnyű amazonasi nádszál ismerősen simult az ujjai közé. Az első években a nagy folyó partján sokat gyakorolt. Eleinte sok vidám percet szerzett bennszülött barátainak, ahányszor mellétalált – ezen nagyokat tudtak nevetni. De aztán egyre jobban célzott, és akkor már csak dicsérték őt ügyességéért. Dominic széles hátán feszült a fehér ing. Ideális céltábla volt még a félhomályban is. Jean körülnézett, majd közelebb is lépett kicsit, Dominic nyakára célzott. A méreg a légzést állítja le, a halál beállta előtt az áldozat kapálózik, elveszti az egyensúlyát... Ez történt a férfival is. Szétdobta karjait, a nő sikoltott, Dominic a korlátra esett, majd szépen befordult a vízbe. A sodrás már vitte is… Jean a hajó másik oldalán észrevétlenül a vízbe engedte a fúvócsövet és kiszálláshoz készülődött. Tudta, többé nem vesz a kezébe ilyen eszközt. De azt is tudta, hogy már nem lesz rá szüksége. Most mindent elölről kezdhet, a múlt sötét árnya megszűnt nyomni a lelkét. Fütyörészve lépett a partra és hálás pillantást vetett az Eiffel-toronyra.