Colman nagyon is jól tudta, mit akar. Mindig utálta azokat a tétovázó, örökké bizonytalan embereket, akik csak szédelegtek az életben, mintha folyton idegen területen kószálnának, és ha valamit meg kellett volna tenniük, egyre csak azt hajtogatták: „Nem is tudom, talán, majd, esetleg, bizonyára…” Colman más volt. Az akarat belekövesedett, lassan céllá, majd életmóddá érett, és egy idő után ezzel kelt és feküdt. Számára világos volt a cél. Évek óta készült rá és most, amikor közel jutott a megvalósuláshoz, már eszébe sem jutott volna tétovázni. Az nem ő lett volna.
Colman hét éve készült erre a gyilkosságra. Ezer módszert végiggondolt, latolgatott, gondolatban kipróbált, az interneten utánakeresett. Azért járt könyvtárakba, hogy elolvassa nemcsak a szakkönyveket – „Hogyan öljük meg férjünket? Feleségünket? Anyósunkat? Ellenségünket?” – de a leghíresebb krimiket is. A világ legnagyobb krimiíróinak történeteit, mert tudni akarta, azok hogyan végeztek áldozataikkal? Vagy száz jobbnál jobb módszert és ötletet lesett el krimifilmekből is, de nem lett okosabb. Akivel ő végezni akart, azt nem tudta volna megközelíteni egy mesterlövész sem. Malfatti, a helyi maffia családfője volt a célpontja. Malfatti hét évvel ezelőtt tankhoz hasonló terepjárójával elgázolta Colman fiatal feleségét. Az asszony a kórházban halt meg, Malfatti pedig meg sem állt, elhajtott a tett színhelyéről. Ugyan később a rendőrség lefoglalta a kocsiját és megtalálták rajta a gázolás kétségtelen nyomait, de a férfi azt állította, nem ő ült a volánnál. Mivel a sötétített üvegek mögött ülő vezetőt a szemtanúk sem látták, hát elég volt egy jó ügyvéd, aki kimosta a maffiózót az ügyből.
De Colman nem felejtett. Nagyon szerette Susant és hét évig csak azt forgatta a fejében, hogyan végezhetne Malfattival. Azzal az emberrel, aki a város szélén, egy erődítmény-szerű birtokon élt, ahonnan alig mozdult ki. Csak nagyon ritkán jött be a városba, senki sem tudta előre, mikor érkezik. És akkor is testőrök vették körül, nem is titkolva fegyvereiket. Colmannek, a jelentéktelen, munkahelyről munkahelyre vetődő kisvárosi fiatalembernek nem sok esélye volt a maffiavezérrel szemben.
De valamennyi volt, és Colman ebben bízott. A hatodik évben megtalálta a rést Malfatti védelmi rendszerében és egyben azt is, hogyan végezhetne célpontjával. Malfattinak volt egy fehér kiskutyája, szuperfajtiszta kis öleb, ritkán vált meg tőle. Folyton a kezében tartotta, állítólag a házában is simogatta, szeretgette. Talán az egyetlen élőlény volt, akit az a gazember kedvelt ezen a világon. Mindenki tudta, hogy Malfatti sok emberrel végzett régebben saját kezűleg, mostanában meg parancsára az emberei teszik ugyanazt.
Amikor rájött, mit kell tennie, Colman elvégzett egy kutyaápolási tanfolyamot, majd elszegődött egy kutyakozmetikába. Nem akármelyikbe – oda, ahová havonta egyszer behozták Malfatti ölebét. Hosszú fekete kocsin jött Malfatti inasa, kosárban hozta az ebet. Két testőr is kísérte őket, nehogy valaki elrabolja az állatot! Persze az összes többi kutya hátrébb sorolódott abban a pillanatban, és csak akkor kerültek sorra, ha a Mimi névre hallgató, amúgy csöndes fehér kiskutya készen volt. A limuzin elporzott, a tulajdonos megkapta a pénzét, nem is keveset, mindenki elégedett volt. A kutya frissen fésülve, megnyírva, ahol kellett, bűzmirigy kinyomva, körmök levágva – utazott haza a gazdájához.
Fél évbe telt, míg Colman titokban kitanulta a méregvegyészet alapjait és beszerezte a szükséges alapanyagokat. Közben jól helyezkedett a főnökénél is, és kétszer már elérte, hogy a nevezetes napon ő készíthesse el Mimi toalettjét. Élvezte ezt a szakmát és eldöntötte: utána is itt marad.
A szert, amit készített, permetes dobozba tette, és pár próbán győződött meg róla, hogy igen hatásos. Aztán magával vitte, a bolti öltözőszekrényében tartotta, várva azt a napot. És az a nap végre eljött. Amikor a következő hónapban a fekete limuzin megtorpant a kutyakozmetika előtt, Colman már hozta is a flakont, és betette a többi közé, a kis asztal mellé. Aztán nyírás, samponos fürdő, igazítás, csinosítás, majd a permet. Eközben az inas a kutyaszalon tulajdonosával beszélgetett, a testőrök meg a járdán várakoztak.
Colman sikeresen lefújta Mimit a permettel, ami nem hagyott látható nyomot. A kutyának nem lesz tőle semmi baja, jól tudta. Aztán a limuzin és utasai elhajtottak a város széle felé. Colman ment ebédelni, a permetes palackot útközben kidobta egy kukába, de előbb gondosan letörölte róla az ujjlenyomatait.
Órájára nézett: most érhetett haza a kocsi, az inas most viszi be a palotányi nagy házba a kutyát, aztán leteszi a padlóra. Malfatti zsíros arcán széles a mosoly. „Gyere, Mimi, gyere a gazdihoz!” A kutya felugrik gazdája karjaiba, aki hosszan simogatja. Alig két óra elég a szer felszívódásához, a bőrön át. A méreg szívbénulást okoz, ami percek alatt végez az áldozattal. Kínlódjon legalább annyit, amennyit Susan szenvedett ott a kerekek alatt!
Colman betért abba a gyorsbüfébe, ahol szerény ebédjét szokta fogyasztani. Ahogy végzett, a benti faliórát figyelte. Két és fél óra telt el azóta. És amikor ebéd után indult vissza a szalonba, látta már a városból kifelé robogó mentőautót, és mögötte a kékfényes, szirénázó rendőrautókat. Felvetette a fejét, büszkén. „Megcsináltam!” Mélyet lélegzett és kimért lépteit a kutyakozmetika felé irányította.