„A kutyám a legjobb barátom”, szokta mondani Lowell, és ez elég pontosan meghatározta viszonyát a társadalomhoz. A mondás egyben azt is jelentette, hogy Lowell szűkölködik emberi barátokban. Ezen nem is lehet csodálkozni, hisz Lowell hajléktalan volt. Körülöttük pedig nem tülekednek a befolyást, pénzt, ismeretséget, protekciót áhítozó alakok. De az igazi barátok sem.
Lowell nap mint nap végigjárta ugyanazt az útvonalat. Ha esett, ha fújt, a Szabadság-térről indult. Megvizitálta az utcai szemétgyűjtőket, még hajnalban, amikor kevesen járnak az utcán. A házak elé kitett tartályokba is bele-belenézett. Közepes méretű kutyája, akit ismeretlen okból Lator névre keresztelt, hűségesen ballagott mögötte. Néha neki is jutott egy-egy falat a szemétből, amit jóízűen elfogyasztott. Miután végigjárták a szokásos négy utcát, már majdnem dél lett. A zsákmánnyal kiültek a folyópartra, pihentek egyet. Ha nagyon hideg volt vagy esett, behúzódtak a vasúti alagút szájába, ahol az még szélesebb volt. Délután aztán egy másik irányban mentek el, alkonyatig vagy nyolc utcát és három teret böngésztek végig. Lowell köszönettel fogadta az ajándékokat – néha ugyanis a lágyabb szívű lakók behívták őket és adtak valami használható ruhát, ennivalót. Az emberiségre igen jellemző módon Lator sokkal népszerűbb volt gazdájánál, őt majdnem mindennap megetették valahol, míg Lowellt azért ennyire nem kényeztették el.
Egy hajléktalannak igazából nem ellensége a rendőr, sem a tisztes polgár. A hajléktalannak egy igazi és nagyon veszélyes ellensége lehet csak: egy másik hajléktalan. Aki később érkezett a városba és kinézte magának ugyanazokat az utcákat, ugyanazokat a szemetestartályokat, ugyanazokat a lágyszívű lakókat.
Ilyen volt Gerhard. Fiatalabb, erősebb Lowellnél, és persze nem tartott, nem etetett kutyát. Gerhard önző és magányos volt, és egyedül is akart maradni – még ebben a kisvárosban is. Meg is mondta Lowellnek: nem sokáig tűri meg őt, mert kettejüknek túl kicsi ez a város. „Akkor menj vissza oda, ahonnan jöttél, én itt születtem”, mondta Lowell, mire Gerhard kishíján megütötte. Aztán csak annyit mondott: „Egy hetet kapsz, hogy eltűnj, vagy nagyon megbánod”.
Az egy hét – Lowell bizony félve számolta a napokat – éppen aznap telt le. Lowell már reggel is nehezen ment ki az utcára. Kissé megnyugtatta, hogy Gerhardot sehol sem látta. Jobb kedvre derülve járták az utcákat, vadásztak zsákmányra, jutott Latornak is. Lowell kedve csak délben romlott el – az eső ugyanis megeredt, de az alagút szájában Gerhard terpeszkedett. Egy üres üveg már hevert a lábainál, és éppen megkezdett egy másikat. A szesz bűzös szaga megcsapta Lowell orrát. Ő nem szokott inni.
– No, öregem, megmondtam: ha ma még itt vagy, akkor neked annyi – közölte amaz. Lator az alagút falánál ült és kíváncsian nézte a két beszélgető embert. Az alagút fala és a sínek között mindössze pár méter volt. Beljebb az alagút összeszűkül, ott már nem férne el senki a fal és a robogó szerelvény között.
– Lecsaplak és a sínekre doblak, azt hiszik majd, elgázolt a vonat – vigyorgott Gerhard. Egy erős vasrudat markolt és Lowellhez lépett. A távolból már hallatszott, jön a vonat. Ők bent álltak a félhomályban. A vonat kintről közeledett, mint ilyenkor délben mindig. Lowell szólni akart, de gyenge volt és már idős. Csak nézte, ahogyan Gerhard közeledik feléje a felemelt vasrúddal, hogy szétverje a fejét...
Valami fehér vált el a faltól és repült a levegőben. Közben a vonat is odaért az alagút szájához, a vezetők csak ilyenkor szokták bekapcsolni a mozdony reflektorait. Nem sietnek vele...
Lowell csupán annyit látott, hogy Lator repül a levegőben, egyenesen nekicsapódik Gerhardnak, aki elveszti egyensúlyát, hátra hanyatlik, és... A vonat zaja mindent betöltött. Éktelenül csattogtak a kerekek a síneken, a tehervonat hosszú, nagyon hosszú volt. És minden kereke átment Gerhardon, míg végül nem maradt belőle semmi, amit felismerhettek volna...
Lowell mélyeket lélegzett, aztán a beállt csöndben – csak az eső szemerkélt az alagút előtt – megsimogatta a kutya fejét, és sietősen távoztak onnan. Lowell csak a folyóparton ült le, addigra elállt az eső. A férfi magához húzta a kutyát:
– Te vagy az én legjobb barátom – suttogta könnyes szemmel.
Lator nem értette, miért kell erről beszélni? A barát megvédi a barátját, ha bántani akarják – gondolhatta és a fejét egy pillanatra Lowell vállához nyomta.