Linda, az igazgató felesége minden nap bejött a múzeumba, hogy valami kellemetlenséget okozzon a férjének. Nem volt kétséges, hogy szándékosan csinálja, hiszen láthatta, hogy a férfi minden alkalommal a rosszullétig felidegesíti magát.
Az asszony – harmincöt éves volt, de harmincnál többet sohasem vallott be – energikus, kemény akaratú és hirtelen haragú lévén, nap mint nap leteremtette a férjét. Ha tehette, akkor éppen a beosztottak előtt. Semmi sem tetszett neki – ha más kifogást nem talált, azt kiabálta: „Miért ezt a nyakkendőt vetted fel, te ostoba?!” – és a nyakán kidagadt egy ér.
Lange, az igazgató ötven felé járt, és már csak békességre vágyott. Amikor annak idején feleségül vette a gazdag vénlányt, azt remélte, hogy a szelíd viselkedésű nő mellett szép öregkora lesz. Nem tudhatta, hogy a megnyerő külső egy időzített bombát takar. Amint megvolt az esküvő, Linda naponta többször is „felrobbant”, semmi sem volt jó, kötekedett, ordított, és gyakran tört-zúzott. Lange menekült előle: reggeltől estig a múzeumban üldögélt inkább, semmint hazamenjen és hallgassa az asszony zsörtölődését, vagy éppen dühkitöréseit.
Linda Lange teljesen kiszámíthatatlanul hol délelőtt, hol délután bukkant fel. A személyzet nem mert az útjába állni, néha megpróbálták figyelmeztetni a főnöküket, hogy készüljön fel lelkileg, mert megérkezett a felesége. De nem mindig sikerült.
A veszekedés, a kiabálás, a kötekedés, már lételeme volt Lindának.
Egy decemberi estén Lange igazgató úr már azt hitte, aznap megússza a látogatást, de hat óra után megjelent Linda. Az egyiptomi termen keresztül igyekezett az igazgatói iroda felé. Lange a múmiákat rejtő ókori, festett szarkofágok előtt állt, és nézte, amint a felesége nagy léptekkel vágtázik az ajtóhoz. Szinte rácsapott a kilincsre, és amikor látta, hogy üres az iroda, megperdült, hogy megkeresse „áldozatát”. Az igazgató önkéntelenül egy múmia mögé húzódott… és akkor született meg a fejében a Nagy Ötlet. A szarkofágok… a múmiák!
Micsoda nagyszerű megoldás! Hogy nem jutott eddig eszébe! Ízlelgette, finomította az ötletét. Rájött, hogy mindenképpen segítőtársra lesz szüksége. Még szerencse, hogy fiatal munkatársa, Jovick igen lelkes ember, és egy régi szívesség miatt lekötelezettje is…
Másnapra elfogyott a bátorsága, aludt rá, átgondolta, és megrettent a saját „gonoszságától”. De vasárnap Linda ismét leégette, ezúttal nem a múzeumban, hanem otthon. Családi ünnepség volt náluk, összegyűltek testvérek, sógorok, sógornők, unokatestvérek, azok házastársai, szóval tele volt a nagy ebédlő. Linda provokálni kezdte a férjét, majd nagy gesztusok és legyintések közepette ezt kiabálta:
– Olyan gyáva vagy, mint a mezei nyúl!
A többiek nevettek vagy feszengtek, Lange pedig lángvörösen állt, és megfogadta: bosszút áll. Ezzel betelt a pohár.
Éjjel alig aludt, a legapróbb részletekig kigondolta a tervet. Ettől egy kicsit csökkent a keserűsége, de teljesen nem múlt el.
Másnap beavatta Jovickot. A fiatalember először megdöbbent, aztán lelkesen helyeselt:
– Már régen meg akartam mondani önnek, hogy ez tűrhetetlen, igazgató úr. Én a legteljesebb mértékben együtt érzek önnel, és természetesen örömmel a rendelkezésére állok.
Lange ennek őszintén örült. Rögtön megbeszélték a részleteket, és Jovick elsietett. Lange terepszemlét tartott az egyiptomi teremben.
„A legalkalmasabbnak a névtelen múmia látszik” – morfondírozott magában. A hieroglifák tanúbizonysága szerint a fiatalember földi maradványait az Új Állam idején, VII. Ramzesz fáraó uralkodása alatt merítették tartósító folyadékba, tehát a Harmadik Dinasztia idején halt meg. Azóta háromezer év telt el, számolta Lange, és felemelte a szarkofág repedezett fedelét. A réges-régi deszkákból még áradt a tartósítószerek egzotikus illata.
Szemlélődése befejeztével az irodai folyosó felé irányította lépteit. Az egyik szoba ajtaja félig nyitva volt: Jovick beszélt valakivel telefonon. Fojtott hangon… Éppen ez a konspiráló stílus tűnt fel Langénak, megtorpant hát. Miért volt olyan sietős a férfinak ez a telefonhívás, hogy még az ajtót is elfelejtette becsukni?
Jovick halkan beszélt, az igazgató nem is hallhatta minden szavát:
- …igen, drágám, téged! … szerintem arra számít, hogy a látványra megáll a szíved, és így megszabadul tőled... nem, afelől biztos lehetek… rólunk nem tud... persze, kitaláltam már a megoldást… ellene fordíthatjuk a tervét… igen, van fegyverem…
Lange sápadtan ment tovább. Szóval a mindig rendes, örökké szolgálatkész Jovick… a felesége szeretője? Átkozta a rövidlátását. Aztán elöntötte a harag. Szóval Jovick fegyverrel is megvédené Lindát? Ő ellenében? Nyomorult áruló!
Minden eddigi dühét felülmúlta most az újabb csalódás és a belőle fakadó harag. A felesége nem csak megkeseríti az életét, hanem ráadásul fel is szarvazza, és éppen azzal a kollégájával, akiben annyira megbízott…!
Már eszébe sem jutott meghátrálni. Ellenkezőleg, úgy érezte, egy hegyet is képes lenne elmozdítani!
Másnap késő délutánra tervezte a dolgot, amikor már a személyzet is hazamegy. Szinte egész nap a várost járta, több boltban is megfordult. Visszatérve a múzeumba, jelentették neki, hogy Linda telefonált: hat óra után bejön. Ez is szokatlan volt, hogy előre bejelentette… Ja, persze, Jovicktól tud már mindent. Lange valami ürüggyel kiküldte Jovickot egy kis időre a városba, aztán átment a fiatalember szobájába. Jól sejtette: az íróasztala fiókjában volt egy 7,65-ös Walther, amivel Jovick már tavaly is dicsekedett.
Aztán hat óra előtt a szobájában Lange trikóra vetkőzött és Jovick segítségével jónéhány méter fekete fáslit tekert kezére, lábára, törzsére, fejére. A személyzet már elment, a félhomályos teremben a két férfi kiemelte a szarkofágból a múmiát, letették egy sötét sarokba, és Lange a helyére feküdt. Félig magára húzta a szarkofág fedelét, és várt. Jovick elment az irodába.
Fél hét előtt kivágódott az ajtó. Linda dübörgő léptekkel jötte befelé, egyenesen végig a termen, mint aki semmiről sem tud. Lange tudta, hogy Lindát nem fogja meglepni, de volt a tervnek egy részlete, amiről Jovick sem tudott… Lange tisztában volt vele, hogy Jovick itt van a közelben, a fegyverét markolva…
Amint Linda elment a szarkofág mellett, Lange ledobta a fedelet és felemelkedett. A zajra a nő felsikoltott és megperdült… Lange felült, és kilépett a szarkofágból. Rémisztő volt a látvány: mintha megelevenedett volna a háromezer éves halott.
Jovick előugrott egy fekete Anubisz-szobor mögül és Langéra emelte a Walthert. Kétszer lőtt: Lange a padlóra zuhant.
Két perccel később Linda és Jovick a folyosó végén álltak, reszketve:
– Biztosan jó lesz így, drágám? – kérdezte a nő.
– Kitaláltam mindent, szívem. Most telefonálok a rendőrségre, és amint ideérnek, mi elmondjuk az igazat, érted, az igazat! Hogy jöttél a férjedért, közben az egyiptomi teremben egy múmiának öltözött alak támadt rád. Én éppen a fegyveremet tisztogattam, hát iderohantam és mivel éppen a kezemben volt a fegyver, lelőttem a támadót. Még nem tudjuk, ki az, merthogy – ezt kell mondani – azóta sem mertünk visszamenni a terembe. Nem felejted el, drágám? Én is ugyanezt fogom vallani! – mondta, és a falon lógó telefonkagylóért nyúlt.
A keze megmerevedett a mozdulat felénél: a szeme rémülettel meredt Linda háta mögé. Az asszony lassan megfordult. A küszöbön Lange, a múmia állt, sértetlenül. Karját vádlón emelte rájuk. Nem szólt, csak vicsorított és elindult… Jovick ismét lőtt, de a múmiát nem állíthatta meg. Linda rohanni kezdett az ellenkező irányba, Jovick ledobta a fegyvert és ő is menekült. Lange felvette a fegyvert…
Csak egy útjuk volt: a folyosó végén a kis erkély. Linda arra futott, Jovick követte. Nem értett semmit, csak a rémület dolgozott benne. Nem tudhatta, hogy Lange egy órával ezelőtt kivette pisztolyából az éles lőszert és vaktöltényeket tett be helyettük.
A menekülők már a keskeny fakorlátnál voltak. Lange lassú, kimért léptekkel közeledett. Rájuk fogta a Walthert… nem menekülhettek. A „múmia” szemében fekete lánggal égett a bosszú. A két bűnös szűkölt, már egymásra sem figyeltek. Utolsó reményük az volt, hogy ha sikerül az ugrás… talán életben maradnak!
Amikor Linda és Jovick átugrották a korlátot – az erkély a harmadik emeleten volt – és sikoltva zuhantak a mélybe, Lange igazgató úr sarkon fordult. Útja először a szarkofághoz vezetett. Visszatette helyére a háromezer éves halottat, ráhúzta a fedelet. Megszabadult a fásliktól és az épület másik végén található személyzeti kijárat felé indult. Valahonnan vijjogva közeledett egy mentőautó.
„Nem kell már úgy rohanni, fiúk!” – mondta volna szívesen a mentősöknek. A léptei csodálatosan könnyűek voltak. Úgy érezte magát, mint aki újjászületett. Mint akire mostantól kezdve egy vadonatúj, Linda-mentes, csodálatos élet vár. És tényleg így is volt.