Giovana kinézett az ablakon. Innen jól látta az erőmű bejáratát. A félkör alakú hatalmas betonkolosszus keresztben elzárta az egész völgyet. Csak innen fentről lehetett látni, hogy a valóságban milyen gigantikus. Valóságos csoda a völgyet eltorlaszoló nagy szürkeség, a gát, amely harmincnégy méterrel emeli meg a víz szintjét, hogy mögötte egy valóságos tavat hozzon létre. Amelynek távoli partjain kis falvak látszanak. De azt senki sem látja, hogy a betonhegy belsejében a magasból a víz a turbinákra zuhan és megpörgeti őket, amelyek aztán áramot termelnek. Giovana látta, megjött a busz, mindjárt itt a csoport. Felvette a szokásos idegenvezetői „Én itt mindent tudok és el is mondom nektek, kérdezzetek bátran”-arckifejezést. Négy perccel később már a bejáratnál állt. Negyvenkét szempár figyelte az asszonyt. Giovana harminckilenc éves volt, otthon férj és két gyerek várta minden este. Idegenvezetőként az erőműhöz telepítették, naponta öt-hatszor járta végig annak minden zegét-zúgát egy-egy csoporttal. De sohasem unta meg a munkáját. Most is beszélt hát arról, mi volt itt annak előtt, hogyan fogott ki az aszály a környék lakóin, és hogyan született meg az ötlet: völgyzáró gátat kell építeni. Mesélt arról, hány ezer tonna betont építettek bele, mekkora a tömege, mi van még ilyen hatalmas építmény ezen a világon? Bevitte őket a turbinaterembe is, ahol alig értették a szavát a zajtól. Giovana akkor vette észre Riccolit. A férfi egyike volt a turistáknak, nézelődött közömbös arccal. Giovana még nem volt benne biztos, hogy ő az. Tizenhat évvel ezelőtt, a tárgyaláson látta utoljára. Máris kiengedték? Hát csak ennyit ér egy ember élete? Bizonyára jó magaviseletért engedtek el neki pár évet. Abból a tizennyolcból, amit Giovana apjának megöléséért kapott. Miközben gépiesen beszélt, előkereste a csoport előre leadott névsorát. Csak akkor lett biztos a dolgában, amikor meglátta a „Riccoli” nevet. Majdnem elájult, a harag ellepte az agyát. Ugyan bemutatkozott az első percben, de asszonynevét mondta. Riccoli nem foghatott gyanút. Giovana mélyeket lélegzett, lám, valaki megöl egy másik embert, aztán tizenhat évvel később itt parádézik, mint egy sima nyugdíjas, kirándulásokra jár! Nyilván senki sem tudja, hogy börtönben volt, és miért! Giovana már az erőmű kilátóteraszához terelte a népet, ott mindig elvannak vagy tíz percig, csodálják a mély völgyet és a turbinák alól kicsorgó vízsugarakat. Giovana Riccolihoz ment, mosolyogva félrevonta: - Minden csoportból egy, csak egy személynek szoktunk megmutatni valami nagyon érdekeset is. Most önt érte ez a szerencse - szinte karonfogva vezette egy vasajtóhoz, kitárta és udvariasan előre engedte a vendéget. Csak félig húzta be az ajtót. Riccoli egy mély akna felső székén állt, de még nem tudott róla. Giovanna teljes erővel meglökte, a férfi halálkiáltását elnyomták a zakatoló turbinák. A vészhelyzeti szervizalagút ötvenöt méter mély, az alja beton. Riccolit a csoport nem is kereste, elmentek. De valakit mégis kerestek – a rendőrök. Giovana már kitálalta a vacsorát férjének és a gyerekeknek, amikor becsöngettek a lakásba. A nyomozó mindjárt kiterítette a lapjait: - Asszonyom, a múlt héten biztonsági kamerákat szereltek fel a turbinateremben oda is, ahol addig nem voltak. Az apja gyilkosát, Riccolit maga lökte az aknába. Jöjjön velünk. Giovanna elbúcsúzott a döbbent családtól. Az ajtóban a nyomozó megkérdezte: – Miért tette? Riccoli már leülte a bűntetését, a törvény megbocsátott neki. – De én nem – felelte az asszony és előrenyújtotta a csuklóit, hadd tegyék fel a bilincset.