Marc Duchamp pontosan tudta, hogy ő a legjobb gyémánt-szakértő az egész déli parton. Barcelonától Genováig ténykedett immár évek óta és bizony ahol felbukkant, egyetlen tengerparton nyaraló gazdag hölgy ékszerei nem voltak tőle biztonságban. Marc csak gyémántban utazott és ezernyi módját tudta annak, hogyan tegye magáévá a hölgyek nyakékjeit, karkötőit. Egyszer még egy diadémot is lelopott egy ázsiai hercegnő fejéről, ami miatt aztán négy ország rendőrsége körözte éveken át. De Marc mindig újra felbukkant, hamis iratokkal, elváltoztatott külsővel. Egyedül Silver felügyelőnek sikerült őt elkapnia. Erre a sajnálatos eseményre is már vagy nyolc éve került sor, aztán Marc megszökött a börtönből és azóta még óvatosabb volt.
Most éppen Nizzában ügyködött. Nagy sajtóhátszéllel ide érkezett egy amerikai színésznő, Bessie Long és már két fogadáson is megjelent csodálatos gyémántnyakékével. A rabló naponta megvette a tengerparti városok bulvárlapjait és már négy fotón is látta az ékszert. Majdnem biztos volt benne, hogy valódi. Szerzett egy sajtóigazolványt és a harmadik alkalommal – Besie Long errefelé forgatott új filmjének bemutatója előtt – ott tolongott a fogadáson az újságírók, tévések, fotósok között. Maga is villogtatott egy vakut, úgy férkőzött a színésznő közelébe. Így alaposan megtekinthette az ékszert. Valódi volt.
Innen kezdve a következő huszonnégy órában Marc Duchamp-ot csak egy cél éltette: a nyakék. Idős férfinak maszkírozta magát, szobát bérelt ugyanabban a szállodában, ahol a színésznő lakott. Addig csellengett, üldögélt és figyelt, ügyeskedett és furakodott, ha kellett – amíg egyszer egy liftbe került Bessie Longgal.
Marc nagyon jó szakember volt. És értett az ékszerekhez. A színésznő mögött állt, mindenki arccal az ajtó felé, ahogyan illik. Bessie-t csupán a producere kísérte. A szálloda halljában persze fotósok hada várta a nőt. Mire eléjük lépett, a nyakék már a sietősen távozó „öregúr” zsebében lapult...
Marc Duchamp fél órával később egy városszéli motelszobában ült. Az asztalra tette a nyakéket és elővette a nagyítót. Ki akarta élvezni újabb dicsőségét. Mielőtt Antwerpenbe utazna, hogy néhány orgazdának felajánlja az ékszert, akik nyilván szétszedik majd és darabonként értékesítik – még szerette volna alaposan megnézni. Amikor gyémántot tartott a kezében, amikor ilyent láthatott, mindig különös izgalom fogta el. Marc imádta a gyémántokat, de különösen azt az érzést, amikor ellophatta őket mástól és így lettek az övé.
Most sem sietett. Szép lassan kiterítette a nyakéket, szemébe szúrtak az apró sugarak, ezernyi fényszál táncolt egyenként és együtt minden egyes mogyorónyi gyémántdarabon. A nagyító a szeme elé került...
De mi ez? Hideg verejték öntötte el, azonnal. A gyémánt a nagyító alatt nem így néz ki, ez… ez üveg! Döbbenten ült, mozdulni sem tudott. Hiszen látta már ezt a nyakéket közelről és akkor bizonyosan gyémánt volt! Mi történhetett…?
A magyarázat a csatban rejlett. Amikor Marc megfordította az ékszert, hogy szemügyre vegye az ékszert összetartó fémrészeket – már biztos lehetett benne, hogy az sem ezüstből van – aprócska, gömbalakú fémet pillantott meg két forgópánt között. Egy pillanatig nézte, mint aki nem hisz a szemének. Ez... miniatűr rádióadó! Akkor hát...?
Tudta, mi lesz és igazából nem is csodálkozott, amikor felpattant az ajtó. Egy rendőr jött hozzá mind közelebb és valami olyasmit kiabált, hogy ne ellenkezzen, mert körülvették a motelt. Marc Duchamp bénultan ült, eszébe sem jutott azt ellenállás. És azon sem csodálkozott, hogy régi ismerőse, Silver felügyelő jött be másodikként a szobába. Nagyon nyájas volt:
– Tudom, mit érez, Monsieur Duchamp! Hiszen maga mindent megtett a siker érdekében. Nem igaz? Ám honnan is tudhatta volna, hogy az egész akció éppen a maga elfogására irányult? Megkértem a kedves Bessie művésznőt, viselje pár napig az igazi nyakéket, aztán meg a hamisat a rádióadóval...Tudja, néhányan azt rebesgették, hogy látták magát Nizzában. Gondoltam, legfőbb ideje, hogy ismét találkozzunk – és a felügyelő barátságos mosollyal vett elő egy pár bilincset.