Most már meg fogja tenni, érezte Bort.
Nem várhat tovább. Ha a felesége megváltoztatja a végrendeletét, akkor neki semmi sem marad.
Milyen szerencse, hogy ma délután kihallgatta a földszinti készülékkel, mit tárgyal a felesége az emeleten. A közjegyzővel beszélt meg találkozót holnapra, „a végrendelet ügyében.” Szóval most már nincs mese. Szilvia rájött azt összes trükkjére, a szeretőkre, a lóversenyre… Tudja, hogy ilyen emberre nem bízhatja magát. „Még jó, hogy kilenc év után sincs gyermekünk”, futott át Bort fején.
És az is jó, hogy már csöppet sem szereti az asszonyt, tette hozzá hangtalanul.
Esteledett, ő pedig a szürkület kellős közepén a régi ház tetejének szélén egyensúlyozott. Szilvia hamarosan megérkezik, az előbb idetelefonált, most indul a városból. A villa magas fák között állt, a tető szélén azokkal a régi kőszobrokkal, amelyek mindig is balesetveszélyesek voltak. Régi, mohás, felismerhetetlen kőalakok.
Az egyiket az előbb sikerült kimozdítani a helyéből. Már régen nem tartotta semmi, egy erősebb szélroham is lelökheti. Négy darab áll a bejárat fölött vagy tíz méter magasan. Az kerül veszélybe, aki odaparkol közvetlen a bejárat mellé, ahogy Silvia szokta tenni, ha esik az eső… és most éppen esős idő volt.
Éppen el is eredt, csepergett szitálva, kellemetlenül. Hűvös szél is kerekedett, Bort fázott, de kitartott.
Csinált egy próbát – ha két karral nyomta a félembernyi szobrot, az alak fejét, akkor a talpazata elvált a tetőt tartó faltól, kilendült a mélység fölé… Így jó lesz. Most már csak az kell, hogy Silvia a szokott helyére parkoljon le. Abban a pillanatban kell löknie, amikor látja, hogy az asszony kikapcsolja a kocsi fényeit. Mert a következő másodpercekben kiveszi a kulcsot, balkézzel nyitja az ajtót, és kiszáll… Ha a szobor telibe találja a kocsit, pontosan az első ülés fölött zuhan rá és… Bort mélyet lélegzett. Az a lényeg, hogy ha később a halála okát kutató rendőrök feljönnek ide, ne találjanak nyomot. A magával hozott jókora papírkendővel letörli majd a lábnyomait. De különben is esik az eső, az elmos mindent! No és az eset után telefonál majd a rendőröknek – de miért is kapkodná el a dolgot? Akkor már nem lesz sietős…
Meglátta a közeledő kocsi fényeit. A villa kapuján behajtott az autó. Bár sötétedett, azért Bort felismerte Silvia kis kocsiját. Az eső is rázendített. Minden úgy van, ahogyan lennie kell.
A férfi megvárta, míg a kocsi a fal aljába kanyarodik. Átölelte a kőszobrot, kimozdította a helyéből. A vizes kövön csúszott a lába…
Abban a pillanatban, amikor a felesége lekapcsolta odalent s fényeket és ismét sötét lett az udvaron – Bort kilökte a helyéből a szobrot. A lendült is, de nem annyira a tető széle felé, mint inkább oldalra. Nagy erőfeszítéssel tartotta meg.
Odalent a felesége most nyúl a kocsikulcsért… Bort látta maga előtt, akár egy filmen. Ahogy ezerszer látta már eddig is, csak nem innen fentről. Most kell zuhannia a kőnek, különben késő lesz. Ha csak egyetlen másodpercet is késik, minden hiába. Ha Silvia túléli, mindent elmond a rendőröknek, tudni fogja rögtön, hogy ez is Bort műve. Hogy meg akarja őt ölni…
Nagy erőfeszítéssel megváltoztatta a dőlő súly irányát. Amikor már jó irányba haladt, a férfi egyik lába megcsúszott. Bort rémülten kapaszkodott – a kőszoborba. Amely viszont már zuhanni kezdett a mélybe.
A lába kicsúszott alóla. Az egyik kezével elengedte a szobrot, nyúlt volna valahová, bárhová. Bármit elkapni. De kétségbeesett ujjai csak a levegőt markolták. És Bort máris zuhant a szoborral együtt. A szeme kitágult. Csak annyit látott estében, hogy a kocsi ajtaja már nyitva van, Silvia éppen kilép… felnéz. A tekintetük találkozott. Végtelenül kicsi, végtelenül hosszú idő volt ez. Egy kozmosz születik, fejlődik és zuhan vissza önmagába ennyi idő alatt. És egy élet is egy kozmosz.
Aztán Bort már semmit sem érzett.