Matild 57 éves hajadon, azaz vénlány volt. Már a neve is mosoly fakasztott, a külseje csúnya, a modora az évek során egyre csak romlott. Mély hangon beszélt, két karja mint egy-egy férficomb, arcán bibircsókok. Megutálta a világot, amiért nem talált benne társat. Egyedül élt és senkit sem kedvelt.
Augusztusban a városban egy sorozatgyilkos grasszált. Éjszakánként váratlanul csapott le, kizárólag nőket választott magának, akikkel kíméletlenül végzett – mindet megfojtotta. Addig négy áldozatát temették el. A város tele volt rendőrökkel, de ez nem riasztotta el. Hiába nyomoztak utána, még nem leltek rá. A nők lassan már nappal sem mentek az utcára. A gyilkos, mint az eddigi példák mutatták, nem válogatott. Fiatal lányokra éppen úgy lecsapott, mint érett nőkre. A hatósági embereket égette a média, a polgármester elcsapással fenyegette a helyi rendőrfőnököt, az országban a városkát kezdték elrettentő példaként emlegetni.
Matildot ez nem izgatta. Akkoriban egy áruházban dolgozott takarítóként. Éjfél után jött ki a személyzeti ajtón és indult haza gyalog. Nem lakott messze.
Dühös volt, mert a főnöke aznap nagyon felbosszantotta. „csak takarítanád fel a kiömlött fügelekvárt, ami összekeveredett pár törött joghurtos doboz tartalmával, tudnád, mi az igazi munka!” – mormolta magában Matild az áruházban, és a néptelen utcán elmondta hangosan az éjszakának is. Semmi öröme nem volt az életben, különösen munkából hazamenet érezte ezt. Hiszen senki sem várta őt otthon.
Az egyik sötétebb sarokban valami mozdult… Egy kéz ragadta meg Matildot, kirántotta az utcai lámpa fényéből. Mohó kéz kapirgálta mellén a ruhát. De ez nem tartott sokáig. Mert Matildnak rettenetes erőt adott a harag és a sokáig titkolt kétségbeesés. A főnökét látta a támadóban! És nem csak őt.
- Nesze, te rohadt, hogyan beszéltél velem ma! És nesze, Egon, te kis gazember, aki otthagytál, amikor húsz éves voltam..! - kiáltotta és ütött, ahogyan csak bírt. Az idegen kezek szorítása enyhült. Matild feldúltan lihegte: - Vagy talán te pofátlankodtál ide vissza, Richard! Aki a vőlegényem voltál, aztán elloptad a pénzemet és többé nem kerültél elő? Hát nesze, nesze!
Mint egy fúria, úgy dühöngött. Egyik csapást osztotta a másik után. Támadója már szabadult volna, de Matild vaskos takarítónő-kezeivel, erős ujjaival megragadta az arctalan férfi csuklóját. Nem szabadulhatott. A másik kezével előbb az arcába, aztán a gyomrába adott, majd a nyomaték kedvéért kétszer az ágyékába rúgott:
- Nesze, Lorenzo! Elvettél volna feleségül, hogy megkapjad az állampolgárságot, aztán mégis itthagytál! Hát most megkapod a magadét!
Ütötte, vágta a támadót. Aki már nyüszítve menekült volna, akár négykézláb is, mert Matild a földre terítette. De az asszony rúgta, harapta, majd talált a földön egy követ és a fejére mért csapással végleg elcsöndesítette. Matild lihegve állt a fekvő ember mellett, lassan lenyugodott. Csak akkor döntött úgy, hogy szól a rendőröknek.
A kapitány másnap reggel titkos és bizalmas eligazítást tartott az embereinek:
– A halott a sorozatgyilkos, nem kétséges. Ennek örülünk. De nem mondhatjuk el a világnak, hogy nem mi, rendőrök kaptuk el, hanem egy közel hatvanéves vénlány, egy takarítónő végzett vele! A sajtó kinyomozná, ki a tettes és óriási égés lenne. Tehát csak annyi álljon a közleményben, hogy egyik áldozata önvédelemből végzett a sorozatgyilkossal.
– És mit kért a vénlány a hallgatásunkért?
– Először egy férjet követelt, de azzal nem szolgálhattunk. Most már kiegyezik azzal is, hogy nem vádoljuk meg semmivel, és itt a kapitányságon fog takarítani. Elsején kezd. Csak annyit mondok, emberek: jobb, ha senki sem áll az útjába! Ne kritizálják a munkáját, ha féltik az életüket.