Amikor nagyanyám végre szólt, hogy indulhatunk, én már türelmetlenül topogtam a ház előtt, a hóban. Minden szikrázott: a fenyők, a háztető, az ösvény. A villanylámpák fénye csiholta a kicsiny fénypontok ezreit. A Balatont nem láttuk, messze volt, homályos, felszíne befagyott. Majdnem hatvan éve már.
Nemcsak a nyarakat töltöttem a félszigeten, hanem olykor egy hetet télen is. A Karácsony szertartásához tartozott a behúzódás a konyhába, ahol a tűzhely lángja fémkarikák között vetült a mennyezetre, forralt bor és étel illata repdesett. Nekem teát csináltak, teli tüdővel fújva hűtöttem a forró poharat. Odakünn bársonyhideg éjszaka lapult, tudtam, nem ellenséges.
De ez még kora este volt. Kint már majdnem éjszaka, idebent sürgölődés: megyünk a templomba! Nagyapám, az örök ateista – később persze pap temette – csak somolygott rajtunk. A felesége prémes kabátot vett fel, kezeit muffba bújtatta. A templom felé menet olykor egy pillanatra én is bedugtam egyik kezemet ebbe a szőrme-melegségbe, jó volt.
A hó frissen esett, ropogott a talpam alatt. Előreszaladtam, ki a kőkorláthoz, ahonnan leláthattam a hegyről. Mérhetetlenül nyugalmas volt a tó, és csöndes. Ilyen mély csöndek ma már talán csak a sarkvidéken vannak. Akkor a hó uralta a tájat, fényét az égre vetette, tompa szürkeségbe öltöztetve hegyet, vizet. Mindenfelől apró alakok indultak el a falusi templom felé. Még kicsi voltam, nem sokat értettem. Csak a hangulat, az telepedett belém, el nem múlóan. Még ma is torkon ragad, ha rágondolok.
De akkor viháncoltam a hóban, nagyanyám rám szólt, hangjában ünnepélyes komolyság zengett. A kéttornyú templom a hegy fokán messzire látszott. Akkor olyan volt, mintha belül tűz égne. És csakugyan, száz és száz gyertya ontotta a fényt és azt a finom, füsttel keveredett fojtó illatot. Meleg volt odabent. Emberek álltak, sokan voltak, énekeltek. Aranyozott szobrocskák az oltáron, érthetetlen festmény alakjai, és a mennyezetig érő ének. Én nem tudtam e dalokat, de nagyanyám öregesen rázendített. Hozzá hasonló öregasszonyok kórusa felelt neki, a dalok egybefolytak, én meg csak álltam és bámultam.
Hazafelé minden azt sugallta: karácsony van. Felnéztem és a csillagok mintha jöttek volna, repültek felém. Az ablakokban látszottak a szerényen díszített fák, a gyertyák. Akkoriban még nem voltak villanygyertyák, színesek – semmilyenek. Igazi, viaszt lecsöppentő, apró gyertya lángolt egy-egy ág végén, óvatos szemek kisérték. És a fa alatt az ajándékok... Türelmetlenül vágtattam hazafelé. Nagyanyám utánam szólt, de a házunkhoz közeledve már elszabadultam. Csikóvérem hajtott, talpam hóba szaladt újra és újra. A kaput kipirult arccal nyomtam be és futottam. A házban, ismerős ablakok mögött, vágyott melegség várt. Aranyfény szaladt ki a hóra, kutya üdvözölt vakkantva. És amikor beléptem a melegre, biztos voltam benne, hogy igen, most már itthon vagyok.