A motorzúgás hangja messzire szállt, a hideg szél felkapta és vitte, sodorta magával. Most a befagyott kis tó felöl az örökös nádsusogás is jól hallatszott. Ködös pára lágyította a kemény vonalakat. Szétfolytak a fák, szinte felolvadtak a szürkeségben. Haldoklott a délután, az este már ott lapult minden bokor mögött. Fagyos földön hevert a régi, jegesedett hóréteg. Néha csattanás hallatszott: letört egy-egy vékonyabb ág. A ködréteg fölött vadkacsák húztak el, vezérük rekedten hápogott.
Viktor a kerítésnél állt, hallgatózott. Magas, izmos teste mögött állt a ház, élete mostani értelme. Mióta szakított mindenkivel, ez volt a menedék. A feleségétől elvált, egyetlen fia megnősült. „Itt vagyok hát egyedül, negyvenhét évesen”, gondolta. Előbb maga is betonfalak között élt, magasan. Zúgó csövek alatt-fölött, lopakodó hideg árnyékában. Aztán tavaly beült a kocsiba és addig járta a nagyváros környékét, míg mindentől távol rálelt erre a házra. Nem nagy, a kert is kicsi, de szép öreg fák állják körül, őrzik. Száz éve épült vastag falak rejtik ilyenkor a meleget. A legnagyobb ablak mellé tette a festőállványt és csaknem minden nap dolgozott. Itt valahogyan még a munka is jobban ment, mint előtte a városban. Néha már nem is értette, hogyan bírta ki ott olyan sokáig…
Most a kutya is ott állt mellette, fülelt. A zúgás ismétlődött. Az állat kérdően pillantott a gazdájára. Viktor már tudta, mi történt. Tavaly télen is megesett: akik lemennek a tóhoz, a földúton nem tudnak visszajutni a műútra. Ilyenkor csupa jég ott minden. Ő már tudta ezt, nem is kísérletezett. Van egy hosszabb kerülőút, de azt csak a helybeliek ismerik.
A motor még néhányszor erőlködött, aztán lefulladt.
– Maradj – mondta a kutyának és elindult. Néhol bokáig süllyedt a hóban, aztán inkább az ismerős ösvényt követte. Nagy pelyhekben esett a hó, a szél a szemébe fújt. A férfi a homlokára húzta a kucsmáját.
A földúton piros autó állt, félig már az árokba csúszva. Tizenkétéves-forma kislány téblábolt mellette tanácstalanul. Egy rövid bundás asszony nyitott ajtónál hátrafelé nézve próbálta elindítani az autót. De ahelyett, hogy visszajutott volna az útra, mindinkább az árokba csúszott. A kerekek tehetetlenül pörögtek.
– Jó napot! – állt meg mellettük a férfi. Az ajtó pereme fölött néztek egymásra. Most először. A nő jó harmincas, kissé fáradt arcú, mégis élénk. Halkan felelt, idegesen: jó napot. Viktort meglepte, milyen meleg a hangja. Barna szem, talán ugyanolyan haj, állapította meg: a kötött sapkától nem látta.
– Ne kísérletezzen tovább, asszonyom. Ha itt ki is jönne az árokból, az igazán meredek szakaszon nem jut fel. Tiszta jég minden. Nem vette észre idefelé jövet?
– Nem. Csak egy kicsit elcsúszott… A tavat akartam megmutatni a gyereknek – lekapcsolta a motort. A csönd nem tartott sokáig. Rájuk tört a szél, havat hordott az arcukba. A kislány reszketett.
– Akkor… most mi lesz? Segít kiszabadítani a kocsit?
– Aki segít, az is árokba csúszik a sajátjával. Innen csak akkor jön ki, ha felolvad a jég. Lehet két nap, de lehet két hét is.
– Fázom – szólalt meg a kislány vékony hangon. Reszketett a hidegtől. Az asszony kiszállt, becsapta az ajtót.
– Nem lesz baja a kocsinak? – nézett föl. A válláig ért Viktornak. A hangja most már megfogta a férfit.
– Nem jár erre senki. Különösen ma meg holnap nem. Hiszen Karácsony van…
– Karácsony… – ismételte az idegen asszony halkan.
– Hideg van, mama – a kislány az anyjához bújt.
Viktor döntött:
– Jöjjenek.
Olyan határozottan indult, hogy azonnal követték. Három pár láb kopogott a fagyott havon, amelyre éppen újabb, vékony réteg rakódott. Erősödött a szél. Az asszony egy pillanatra megtorpant, visszanézett. A kocsit már alig látta. A délután szürke-fehér lepleket terített a tájra, és sűrűsödött a homály.
A kutya néhányat vakkantott, határozatlanul.
–Vendég! – mondta Viktor figyelmeztetően. Az állat elhallgatott. Megcsikordult a kapu vasa. Viktor a ház felé intett:
– Készítek egy forró teát, jöjjenek.
Nem hagyta, hogy szóljanak, ellenkezzenek. Mágnessé lett, kemény, de jó erővé, maga után vonzotta kényszerű vendégeit. A tornácról egyenesen a nagy konyhába vezette őket.
A meleg megrohanta a jövevényeket. Az asszony levette a kislány kabátját, sálját. A kicsi sápadt és vékony volt, igazi városi gyerek. Az asszony viszont telt, melegséget sugárzó. Bár az arcán zavar tükröződött:
– Ne haragudjon, hogy kérdem… de nem zavarunk mi itt?
– Nem. Egyedül élek, festő vagyok. Maradhatnak bármeddig.
Az anya hálásan mosolygott, körülnézett, és a fürdőszobába kísérte a kislányt. Viktor elővette a szebbik abroszát, rozsdavörös szalvétákat hajtott-simított a kistányérok mellé. A teáskannán régi címer kéklett, aminthogy a tányérok szélén is. A kannában már surrogott a gőz. Tálra rendezte a teasüteményeket, közelebb húzott három széket.
Amikor a kér vendég újra bejött, az asszony arca gondfelhős volt:
– Azt hiszem, lázas a gyerek.
– Csak hőemelkedés, mama! – tiltakozott a kislány, aztán rácsodálkozott az asztalra: – De szépen tetszett megteríteni!
Viktor mosolygott. Szemében apró szikrák táncoltak, szakállas arcán elömlött a nyugalom:
– Magamnak ritkán… de most, hogy vendégek vannak…
– Köszönöm – az asszony leült, szemben vele, szeme sarkában megjelent néhány vidám ránc. Jól állt neki. A tea rebbenő, kósza kis párafelhőin át figyelték egymást. Közben a gyerek csacsogott, süteményeket kóstolgatott, megszemlélte a kiskanál porcelán nyelére festett kék szélmalmokat.
Odakünn sötét lett. Az éjszaka komoran nézett be az ablakon.
– Mama, hogy megyünk haza?
– Nem tudom – felelte az anyja, és Viktorra pillantott.
– Maradjanak holnapig. Délelőtt az én kocsimmal kivontatjuk a magukét. Van egy másik út, az erdőn át. Ha éjjel nem esik sok hó, arra eljuthatnak a városba.
Hallgattak. Odakünn ismét felsüvített a szél. Viktor arra gondolt: ha torlaszok lesznek, napok is elmúlnak, míg az utakon járni lehet. Az erdőből ilyenkor jönnek ki az őzek… Hát mesélt róluk. Tavaly találkozott velük, és látott vadnyulat, rókát is. Egy nyestpár pedig befészkelte magát a padlásra…
– Éjszaka majd hallod őket – figyelmeztette a gyereket – Ne ijedj meg, ha a padláson hancúroznak, úgy szokták – és mesélt a nyestekről is. Aztán átmentek a nappaliba.
Később Viktor elnézést kért, kiment megetetni a kutyát. A kertben lábszárig süppedt a friss hóban. Odafentről szinte dőltek a pelyhek – és a férfi most örült a hónak. Itt marad az asszony a sötétbarna szemével, és a belőle áradó sugárzással.
Amikor elment az ablak előtt, bepillantott. A párás jégvirágok között csak színes foltként mozdultak a vendégek. Viktor sóhajtott. Régen volt már, hogy… Csak a saját hangját hallotta mostanában, ami az egyedüllétről szólt. Furcsa volt, hogy odabent várnak rá. De jólesett.
Vacsora után megmutatta a vendégszobát. A kislány lelkes volt, kalandnak képzelte ezt a napot. Az asszony néhányszor aggódva tapintotta meg a homlokát, fejét csóválva.
– Ugyan mama, semmi bajom! Figyeld meg, milyen egészséges leszek holnap… – Viktorra nézett – Jönnek majd az őzek?
– Fogalmam sincs. Nekem még nem szóltak – mosolygott a férfi. Valami fellazult benne. Mikor volt utoljára ilyen könnyed, páncéltalan? Aztán eszébe jutott valami, kiszaladt a kamrába, behozta a fenyőágat a gyertyával.
– Nálam csak ennyi a karácsonyfa – szabadkozott és meggyújtotta a gyertyát – Élő fát nem gyilkolok az ünnep kedvéért, a műfa meg csúnya. Ezt a szél törte le, odakünn találtam. No és legalább… igazi fenyőillata van.
A nappaliban még meleg volt. Az asszony megállt a festőállvány előtt.
– Nem, nem! – tiltakozott Viktor és levette a vásznat – Ez csak félig van készen. Ott, a falhoz támasztva a többi, azokat nézze.
Az asszony egymás után emelte fel a képeket, a lámpa alá vitte. Viktor, akár egy kamasz, lélegzetvisszafojtva várta a véleményét. A két szó boldoggá tette:
– Nekem tetszenek.
A kandalló öreg volt, akár a ház. Bár jó volt a huzata, Viktornak csak a második próbálkozásra sikerült a tüzet belobbantania. A vékony, fehér aprófáktól aztán a vastagabbak is lángra kaptak. Vörös, karácsonyi fény öntötte el a szobát, piros színt festett az arcukra.
– A kislány apja…? – kérdezte a férfi.
– Elváltunk, külföldre ment. Már két éve… Nem fog visszajönni.
Pattogott a tűz. Viktor vörösbort hozott, kétujjnyit töltött a poharakba.
– Én is elváltam, és ide menekültem – már nem szégyellte amenekülésszót. A ház adott neki erőt. És nem bánta meg a döntést. Úgy érezte, a festményein is ott vannak az őzek, a mezők, a nyestek – akkor is, ha mást ábrázolnak. Rajtuk van a régen várt lelki nyugalom. Ott lapul a festett bokor nyulakat sejtető árnyékában, a búzaföldeken. A völgy vonulatán. Az ősz rozsdájától barnult lombokon.
Tulajdonképpen nem kellett már beszélniök. A csönd jólesően terpeszkedett közöttük. Aztán Viktor fogta az egyik képet – amit az asszony az előbb a legtovább szemlélt. Erdőrészletet ábrázolt, tavaszi halványzöld nyírfák a sötétebb fenyők előtt. Az ösvény, amit jól ismert, ott kanyargott a fák között. Rajta kívül senki sem láthatta a végét.
– Ezt magának adom. Karácsonyi ajándék.
Az asszony tiltakozott volna. De amint találkozott a tekintetük, elharapta a mondatot. Megértette: fölösleges a szó.
– Én… én nem készültem erre. Azt hittem, ma este otthon leszek a kislányommal. Nincs ajándékom.
– Hiszen itt van a házamban. Ez az ajándék.
A mondat elhangzott. A kandallóban fellobbant a tűz. A kéményig értek a lángok. A két ember nem nézett egymásra, de minden idegszálukkal érezték a másikat.
Odakünn az éjszaka sűrűn rátelepedett a házra. Elhalkult a világ, most már szél sem rezdült. Az erdő is hallgatott. Csak egy csapat őz állt a fák között. Az állatok felemelt fejjel szimatolták a levegőt, aztán nyugodtan nekieredtek a havas mezőnek.