A kis Peter lassan hajolt a nyílás fölé. Nehéz volt a vasfedél, alig bírta megemelni. Az ajtó mögött egy mély, sötét nyílás ásított. Akna, jutott eszébe. Alul lehet valami csap vagy ilyesmi. Ha erre járnak a vízszerelők, keskeny fém létrát tesznek bele. Most értette meg, miért látott a furgonjuk tetején ilyen létrát – nemrégen jártak erre, lehet, ebbe is belenéztek?Az akna alig szélesebb egy felnőtt vállánál, de mély lehetett. Peter nem látta az alját. Keresett egy kavicsot, bedobta, számolt: egy, kettő, három, négy... Volt az vagy tíz méter is.
A kisfiú ült egy darabig mellette. Akkor hallotta meg Jonathan bácsi hangját:
– Merre vagy, te kölyök? Gyere ide azonnal!
Peter meglapult. A hang nem sok jót ígért. Jonathan bácsi, mióta anyával él, sokszor elverte őt. A múltkor még anyát is megütötte. Peter ezt nem tudta elfelejteni. Fájtak az ütések és a gyerekben lassan keményedett a bosszú. Eddig nem tudta, mit és hogyan. Most lassan állt fel, a szemét nem vette le a vízaknáról. Aztán körbenézett. Rengeteg gaz nőtt a környéken, bokrok is vannak, néhány fa meg szép árnyékot vet a környékre... Odalent, az akna alján biztosan van egy csap, ami kiáll egy csőből. Az alját kibetonozták, biztosan. És olyan mély...
Peter gyökerestől kitépett néhány félembernyi magas gazt, rátette a nyílásra, meg a vaslapra. Így már alig látszottak. Jonathan hangja közben nyugtalanítóan közelről szólt.
– Hol vagy, pokolfajzat? No, csak kapjalak el, azt megemlegeted! Agyonverlek, te kis majom!
A félelem Peter torkába ugrott, alig kapott levegőt. Guggolva, a bokrok alatt látta Jonathan bácsi nadrágszárát, cipőjét. Amaz tétován lépkedett ide-oda. Ekkor már tudta a fiú, mit kell tennie. Néha, éjszaka, ha nem tudott aludni, gondolt már ilyesmire. Felpattant hát és zajosan futni kezdett. Nagy kört írt le, miközben a durvaarcú férfi erőlködve lihegett mögötte:
– Azt hiszed, elfuthatsz? Állj meg, vagy...
A kör ismét a bokrok közé vezetett. Peter fürgén szaladt, de nem olyan gyorsan, ahogyan képes lett volna rá. Szándékosan engedte maga mögé a férfit, közelre. A bokrok közé jutottak ismét és Jonathan nem nézett a lába alá. Már csak a fiút látta. Kinyújtotta a kezét, hogy megmarkolja a gyerek ingét... Peter alig észrevehetően ugrott egyet, elsuhant a nyitott akna fölött. Jonathan nem volt ilyen ügyes.
Peter csak egy furcsa kiáltást hallott a háta mögül. Nem állt meg, dehogy! Futott tovább – ismét megtette azt a kört a bokrok között. Hátrafelé figyelt, hallgatózott, aztán egyre lassabban futott.
Most ért újra a bokrok közé. Lopva közeledett az aknához. Lentről neszt hallott – az akna mélyén kísértetiesen nyöszörgött valaki. Az álcázó gazok eltűntek a nyílásról. Peter nem mert föléje hajolni. Meg aztán mit is láthatott volna? A vízaknában sötét van. Minél mélyebb az akna, annál sötétebb.
Erőlködve felemelte a tetőt, lecsukta. Akkor már csönd volt az aknában. Peter lassan ment a ház felé. Egy hete nyaraltak itt, hárman. Az anyja mostanában olyan szomorú. De hamarosan mosolyogni fog. Holnap kell elutazniuk, vissza a városba. Jonathan bácsi nem jön velük.
Az anyja a teraszon ült, a gyerek lépteire összerezzent. Csak akkor tűnt el szeméből a félelem, amikor látta, hogy Peter közeledik. Mosolyt erőltetett az arcára.
– Jól vagy, kisfiam?
– Most már igen – felelte Peter és ebben teljesen biztos volt.