– Remélem, hogy minden szolgáltatásunkkal meg lesznek elégedve – mondta a hajópincér és meghajolt. Alig tűnt el fehérkabátos alakja, Berger a feleségére nézett. Lucinda sápadt volt és szótalan. Csak nem sejt valamit? – villant a férfiba, de elhessegette a baljós gondolatot. Lucinda nem tudhatja meg: azért jöttek el erre az egyhetes karibi tengeri útra, hogy a fedélzetről az utolsó kikötőben Berger már egyedül, és mint reménybeli özvegy léphessen le.
Berger tudta előre: esténként a felesége a fedélzeten egyedül fog sétálni, álldogálni. A felesége már csak ilyen melankólikus alkat. Szeret egyedül lenni. Amikor Berger két hete megemlítette a hajóutat, Lucinda mosolygott:
– De jó lesz esténként állni a korlátnál és nézni a hajó mögött foszforeszkáló hullámokat!
Berger is ezekben a hullámokban bízott. Meg abban, hogy Lucinda áll majd a korlátnál, és amint hűvösebb lesz, mások eljönnek onnan, a felesége egyedül marad.
Berger annyira örült, hogy az utazás napján a szívgyógyszerét sem vette be. De azért a tabletták ott voltak valahol a poggyászában.
Az első este még nem tett semmit. Lucinda a tatkorlátnál állt és nézte az óceánt. Néha odajöttek mások is, főleg fiatal párok, majd elmentek ismét – a látvány elég unalmas lehetett. Berger kötelességből asszisztált néha a feleségének. Közben folyton azon járt az esze, mihez kezd majd a közös vagyonnal, ha a felesége a hullámokba veszik? Mert oda kell vesznie. Berger már kilenc éve várta, hogy a felesége megossza vele a vagyonát, hogy változtassanak azon a régi szerződésen. De Lucinda, főleg anyja tanácsára, nem ment ebbe bele. Berger úgy kalkulált: ha a neje, aki csak teher a számára, meghalt, akkor a házassági szerződés érvényét veszíti, és mindent ő örököl majd. És most már nagyon akart örökölni.
Kitervelt mindent. Valamelyik este a felesége megint itt állt majd a tatkorlátnál. Sötétedik, igazából senki sem lát semmit, remélte. Az asszony a sötét fedélzeten, ő meg odamegy hozzá, és se szó, se beszéd átlöki a korláton. Aztán még áll ott egy darabig, és ha odajön valaki, megkérdi: „Nem látta a feleségemet? Itt szokott állni esténként…” Majd elkezdi járni a hajót, a személyzetet is kérdezi, végül lesz már éjfél is, mire „kétségbeesetten” eljut a kapitányhoz. Aki nyilván arra a belátásra jut, hogy az asszony megszédült és beleesett a tengerbe, hiszen a hajón – bárhogyan is keresik – nem fogják megtalálni.
Csütörtök este kellemetlen, viharos szél fújt, sőt egy kis eső is csöpörgött. Lucinda sárga vízhatlan esőkabátot vett fel és ment a tatra. Berger percekkel később utána lopózott. De csak messziről pillantott oda. Lucinda egy másik nővel beszélgetett, ezért Berger elment és tett egy kört az B-fedélzeten, sőt lemerészkedett a C-szintre is. Elfogta az irigység, látva a már amúgy is gazdag dámákat, amint az ékszerboltban vásárolnak. Odébb a kaszinó bejáratánál csoportosultak vidám hölgyek és urak. A hatalmas hajó, akár egy úszó város, zsibongott, közben fényt árasztva haladt az éjszakában.
Amikor Berger félóra múlva felment a fedélzetre, már sötét volt. A szél fújt, és senki nem járt a tatfedélzeten. Csak a sárga esőköpenyes, csuklyás alak támaszkodott a korlátnak. Berger körülnézett. Sehol senki. Lassan osont közelebb. Mindenki odalent van, a legénységnek itt most semmi dolga, az utasok sem sétálnak, és elég sötét van… Nem várt, nem várhatott tovább. Odament a csuklyás alakhoz, lehajolt, megmarkolta két lábát és egyetlen mozdulattal átdobta a korláton. Még hallotta a rémült sikoltását, aztán már semmit sem látott. Csak a hullámok foszforeszkáltak.
Berger kis ideig állt még, aztán lement a B-szintre. Egy bárban ivott egy pohárral, majd még eggyel. Tudta, az ital nem tesz jót a szívének, de most nem bánta. Aztán eszébe jutott, hogy ilyen állapotban nem indulhat Lucinda „keresésére”. Bemegy a kabinba, megmossa az arcát, kijózanodik kissé…
A kabinban Lucinda várta.
Berger döbbenten nézte, a szája széle reszketett. Az asszony mit sem értett. Berger dadogott:
– Hát te… hogy kerülsz ide… a sárga esőkabát… a taton…
– A kabát? Egy fiatal lánynak adtam kölcsön, holnapig. Ő is szereti nézni a foszforeszkáló hullámokat.
De Berger ezt már nem hallotta. Utolsó erejével még a szívéhez kapott, aztán a falnak tántorodott és lecsúszott a szőnyegre. Mintha ő is hullámokat látott volna, nagy, szürke hullámokat. A szíve megállt és Berger már senkinek sem tudta elmesélni, milyenek is azok a foszforeszkáló, mindent elborító hullámok.