Lucien már régen kinézte magának leendő feleségét. Igaz, Julia, a jelölt erről mit sem tudott, hiszen már évek óta Mercier felesége volt. De Lucien nagyon akarta Juliát. Ismeretségük barátságos volt, a földjeik ott terültek el egymás mellett. Merciernek ötven hektárja volt, Luciennek csak harmincegy. De ha Mercier eltűnik a föld színéről, Julia örökli a földjét és minden vagyonát. A házat, a gazdaságot, még az új légkondicionálós szupertraktort is. „Akkor aztán jövök én, udvarolni kezdek, meghódítom, feleségül veszem, és mi ketten már nyolcvanegy hektáron gazdálkodunk majd!”. Lucien így tervezte.
De nem akart ki tudja, hány évig várni, míg Merciert, aki sokat ivott, elviszi az alkoholisták valamelyik szokásos betegsége. Lucien hamar akarta Juliát és a birtokot is. Ezért legalább egy éve azon töprengett, hogyan sürgethetné meg az eseményeket? Sokszor leste távolról Merciert, távcsővel figyelte, merre jár, mit csinál. Rájött, hogy a birtoka szélén, nem messze a közös határtól, van egy kunyhója. Megnézte aztán közelről is. Az erdő felőli oldalon egy ablak, előtte egy szék. Mercier vadászpuskát vitt magával, beült a kunyhóba. Az erdőből kijöttek néha az őzek, azokra lőtt, de nem kímélte a rókákat sem. Vadászengedélye persze nem volt.
Lucien régebben, amikor még a seregben szolgált, sokféle kiképzést kapott. Hát most felelevenítette régi tudását. Egyik nap elutazott a szomszéd megyébe, ahol nem ismerték őt. Vásárolt ezt-azt, bányászati robbanóanyagot is. A detonátort készen vett alkatrészekből maga rakta össze. Egy csúnya, esős napon, amikor Mercier otthon maradt, kilopózott alkonyatkor a kunyhóhoz. A bombát egy fémdobozba rejtette és az ajtó korhadt küszöbe alá ásta el. Aki belép, éppen fölötte fog állni, amikor bekövetkezik a detonáció.
Csak a detonátorban nem bízott teljesen, ez a típus nem a legjobb, olykor csődöt mond. Mindenesetre Lucien megtette, ami tőle telt. A dobozból kihúzott finom, vékony drótszál végét ott lent, majdnem a földes padló magasságában egy kicsi szöghöz erősítette. Aki nyitja az ajtót, egy arasznál nagyobb távolság esetén a drót megrántja a detonátort, és kész! Az ajtót nyitó személy maga robbantja fel magát. De ha valami okból mégsem, mert például az alig hajszálvékony drót elszakad, az illető átmegy az ajtón, semmit sem vesz észre. „Akkor majd legközelebb ismét jövök, új drótot húzok ki” – ígérte Lucien önmagának. Nagyon reménykedett a sikerben. Merciernek sok ellensége van a környéken, az orvvadászat miatt is haragszanak rá. A rendőrség majd nyomozgat egy ideig, aztán abbahagyják. Lucien jóban van a Mercier-házaspárral, ő aligha lesz gyanús. Remélte.
Egy keddi napon, szürkületkor szerelte be, tudta, aznap Mercier valahová elutazott. Távcsövén keresztül sokáig nézte Juliát, amint dolgozgatott a házuk udvarán, etette az állatokat, sürgött-forgott. „De jó lesz, ha már körülöttem sürög majd!”
Szerdán egész nap a kunyhót leste távolról. Délután négy körül jelent meg a szomszéd, puskával a vállán. Csalinak kitett egy adag húst az erdő szélére, aztán bement a kunyhóba, és… semmi sem történt. A drót elszakadt, amikor benyitott, a detonátor nem lépett működésbe!
Lucien másnap óvatosan bement, kijavította. Azután megint várt. Merciernek szombaton támadt kedve vadászni, hozott csalit, majd bement a kunyhóba. Megint nem robbant fel. Lucien dühös lett. Kivárta, míg a férfi elmegy. Már késő este volt, zseblámpát nem mert gyújtani. Letérdelt a kunyhó ajtaja mellett, kitapogatta a drótot. „A fenébe veled, talán túl laza voltál?”, hát feszesre húzta. Talán kicsit erősebben a kelleténél…
Csak annyit érzett, hogy repül, és bár élete utolsó másodpercében szívesen gondolt volna valami szépre és jóra, például Juliára, már erre sem maradt ideje.
Lucien már régen kinézte magának leendő feleségét. Igaz, Julia, a jelölt erről mit sem tudott, hiszen már évek óta Mercier felesége volt. De Lucien nagyon akarta Juliát. Ismeretségük barátságos volt, a földjeik ott terültek el egymás mellett. Merciernek ötven hektárja volt, Luciennek csak harmincegy. De ha Mercier eltűnik a föld színéről, Julia örökli a földjét és minden vagyonát. A házat, a gazdaságot, még az új légkondicionálós szupertraktort is. „Akkor aztán jövök én, udvarolni kezdek, meghódítom, feleségül veszem, és mi ketten már nyolcvanegy hektáron gazdálkodunk majd!”. Lucien így tervezte.
De nem akart ki tudja, hány évig várni, míg Merciert, aki sokat ivott, elviszi az alkoholisták valamelyik szokásos betegsége. Lucien hamar akarta Juliát és a birtokot is. Ezért legalább egy éve azon töprengett, hogyan sürgethetné meg az eseményeket? Sokszor leste távolról Merciert, távcsővel figyelte, merre jár, mit csinál. Rájött, hogy a birtoka szélén, nem messze a közös határtól, van egy kunyhója. Megnézte aztán közelről is. Az erdő felőli oldalon egy ablak, előtte egy szék. Mercier vadászpuskát vitt magával, beült a kunyhóba. Az erdőből kijöttek néha az őzek, azokra lőtt, de nem kímélte a rókákat sem. Vadászengedélye persze nem volt.
Lucien régebben, amikor még a seregben szolgált, sokféle kiképzést kapott. Hát most felelevenítette régi tudását. Egyik nap elutazott a szomszéd megyébe, ahol nem ismerték őt. Vásárolt ezt-azt, bányászati robbanóanyagot is. A detonátort készen vett alkatrészekből maga rakta össze. Egy csúnya, esős napon, amikor Mercier otthon maradt, kilopózott alkonyatkor a kunyhóhoz. A bombát egy fémdobozba rejtette és az ajtó korhadt küszöbe alá ásta el. Aki belép, éppen fölötte fog állni, amikor bekövetkezik a detonáció.
Csak a detonátorban nem bízott teljesen, ez a típus nem a legjobb, olykor csődöt mond. Mindenesetre Lucien megtette, ami tőle telt. A dobozból kihúzott finom, vékony drótszál végét ott lent, majdnem a földes padló magasságában egy kicsi szöghöz erősítette. Aki nyitja az ajtót, egy arasznál nagyobb távolság esetén a drót megrántja a detonátort, és kész! Az ajtót nyitó személy maga robbantja fel magát. De ha valami okból mégsem, mert például az alig hajszálvékony drót elszakad, az illető átmegy az ajtón, semmit sem vesz észre. „Akkor majd legközelebb ismét jövök, új drótot húzok ki” – ígérte Lucien önmagának. Nagyon reménykedett a sikerben. Merciernek sok ellensége van a környéken, az orvvadászat miatt is haragszanak rá. A rendőrség majd nyomozgat egy ideig, aztán abbahagyják. Lucien jóban van a Mercier-házaspárral, ő aligha lesz gyanús. Remélte.
Egy keddi napon, szürkületkor szerelte be, tudta, aznap Mercier valahová elutazott. Távcsövén keresztül sokáig nézte Juliát, amint dolgozgatott a házuk udvarán, etette az állatokat, sürgött-forgott. „De jó lesz, ha már körülöttem sürög majd!”
Szerdán egész nap a kunyhót leste távolról. Délután négy körül jelent meg a szomszéd, puskával a vállán. Csalinak kitett egy adag húst az erdő szélére, aztán bement a kunyhóba, és… semmi sem történt. A drót elszakadt, amikor benyitott, a detonátor nem lépett működésbe!
Lucien másnap óvatosan bement, kijavította. Azután megint várt. Merciernek szombaton támadt kedve vadászni, hozott csalit, majd bement a kunyhóba. Megint nem robbant fel. Lucien dühös lett. Kivárta, míg a férfi elmegy. Már késő este volt, zseblámpát nem mert gyújtani. Letérdelt a kunyhó ajtaja mellett, kitapogatta a drótot. „A fenébe veled, talán túl laza voltál?”, hát feszesre húzta. Talán kicsit erősebben a kelleténél…
Csak annyit érzett, hogy repül, és bár élete utolsó másodpercében szívesen gondolt volna valami szépre és jóra, például Juliára, már erre sem maradt ideje.
Nemere István