Stefan hosszan állt egy bokor mögött. Hallotta a zajt és tudta, egy őz jár arrafelé. Az erdőnek ezen a részén ritkábban fordult meg, vagy egy hónapja nem járt erre. Most mindenesetre lassan emelte a fegyverét. A számszeríj csöndes jószág, senki sem hallja meg sem az országút felől, sem a faluban, ha végez az állattal. Bizony egy őz húsát sok vendéglős megveszi, no persze Stefan sohasem a környékbelieknek ajánlotta fel. Megvolt ennek a technikája. Egy távolabbi városka éttermeit kereste, mindig estefelé, és a kocsival sohasem állt az épület közelébe. Ha a főnökkel nyélbeütötték az üzletet, a kiporciózott húst táskában vitte a konyhába, felmarkolta az érte járó pénzt és eltűnt a sötétben. Vigyázott, nehogy kövessék. Nem könnyű a vadorzó élete.
De most nem a városban, hanem az erdőben volt. Itt csak egy valakitől kell tartania – az erdő tulajdonosától. Még sohasem látta. Valami üzletember, nemrég vásárolta meg az egész száztíz hektárt, beszélték a faluban. Azt is mondta valaki, hogy fura kis fekete szakállt visel az álla végén, és hogy igen kényes a tulajdonára. Amikor a múlt hónapban egyszer egy kibelezett, megnyúzott állat maradványait találta, állítólag dühöngött.
„Csak dühöngj..!” – mosolygott magában Stefan. Csaknem húsz éve vadászott illegálisan, de sohasem kapták el. Puskája nem is volt, hurkot állított a nyulaknak, számszeríjjal lődözte az őzeket, néha rókát is elejtett. A közeli tóparton vidrát lőtt, varsákat rakott ki. Stefan ebből élt, nem az éjjeliőri fizetéséből. Az csak álca-munka volt.
Elemében érezte magát az erdőben. Halk szellő járt a bokrok, az ágak között, a terep urának érezhette magát. Sehol sem vették emberszámba a bicegős éjjeliőrt, de itt az erdőben ő mondta ki az ítéletet. Ura volt életnek, halálnak.
Most már látta is az őzet – óvatosan, fejét emelgetve ment a fák között, majd megtorpant. Valamit érzett, vagy inkább csak sejtett – de nem láthatta a férfit. Aki most óvakodott megmozdulni, bár felkészült. Kis várakozás után az őz tovább lépkedett, fejét leszegte, valamit szimatolt a földön
Stefan örült. Ebben az erdőben csak az utóbbi fél évben nyolc őzet ejtett el. Nem sokat hagyott belőlük a fák között, remélte, hogy a csontokat is elhordták a kóbor állatok. Tanúk nincsenek... Felemelte a számszeríjat, célba vette az őzet. Az megtorpant, ösztöne figyelmeztette. Másik irányból is hallott valamit... Oldalra ugrott és futásnak eredt. Stefan magában káromkodott, de követte az állatot a fegyverrel, ha csak egy kis rés nyílik a zöld lombok között, lőni fog...
Rés nyílott, de nem neki. Inkább feléje. Stefan csak annyit érzett, hogy valami süvít feléje a félhomályban. Mielőtt megmozdulhatott volna, éles fájdalom nyilallt a hátába. Felkiáltott. Habos vér csurrant ki a szája sarkán. Elejtette fegyverét, egy ágba próbált kapaszkodni...
Amikor a földre rogyott, a másik vadorzó már ott állt előtte. Ismeretlen férfi. De az a kis fekete szakáll az állán elárulta, kicsoda.
– Mint látod, én is számszeríjjal vadászom – mondta halkan. Az arasznyi nyílvesszőt Stefan most a hátában, a testében érezte. Egyetlen fájdalom volt minden, nem tudott szólni. A férfi folytatta:
– Ez az én erdőm, ezek az én őzeim. És én nem vadászom rájuk, soha. Én inkább a vadorzókat szeretem elejteni.
Stefanban mérhetetlen düh gyűlt össze. Felugrott volna.. .ordított volna... De szavak helyett ismét csak habos vér jött a száján. Tüdőlövés, értette meg. Ő is szerette ezt alkalmazni, az őzek nem menekülhettek sokáig. Hamar utolérte őket, mikor már kiszenvedtek. Most neki is.. ez lesz a sorsa?
Kezét nyújtotta a férfi felé, könyörögve. De a szakállas erdőtulajdonos mozdulatlanul állt és lenézett a haldoklóra:
– Az őzeknek mikor adtál kegyelmet..?
Stefan előtt lassan elsötétült a világ. Már nem tudott lélegezni. Egy perc, és mozdulatlanul hevert a fa tövében. Az erdő tulajdonosa körülnézett. Sehol senki, csönd van. Az őz már régen messze jár. Többé egyiknek sem kell félnie.
– Ha mindenben utánozni akarnálak, most levágnám a fejedet és kifőzném trófeának. Lenyúznám a bőrödet. Összecsomagolnám a húsodat és este eladnám a vendéglősöknek – mormolta a férfi. Majd ismét körülnézett, hogy alaposan megjegyezze a helyet. Még ma vissza kell ide jönnie egy éles ásóval. Pár órába beletelik, míg vagy két méter mélyen elássa a dögöt.„Nehogy kikaparja valami éhes róka”, tette még hozzá és máris indult.