– Felügyelő úr kérem, én nem vagyok gyilkos! Bár most azzal vádolnak. Mindennek az anyósom, az az átkozott némber az oka, aki… De rendben van, kérem, az elején kezdem. Én vagyok a szakács a hegyi kilátó melletti étteremben. Az éttermet nagyon szellemes módon szintén Kilátónak hívják… Én bizony már hónapok óta törtem a fejemet, hogyan adhatnám vissza a kölcsönöket az anyósomnak. Nem, nem pénzkölcsönről van szó. Az anyósom ott tol ki velem, ahol csak tud. Négy éve vettem el a lányát, már van egy gyerekünk is, de az a banya csak nem nyugszik. Mindenre képes és csakugyan mindent meg is tesz azért, hogy tönkretegye a házasságunkat. Utólag hallottam, persze éppen tőle, hogy állítólag volt neki egy sokkal jobb vőjelöltje, mint én. Egy ideális pasas, ahogyan szokta nevezni, aki persze nem szakács volt egy étteremben, hanem bróker egy bankban, tehetős pasas szép házzal, naná, hogy az anyósom inkább ahhoz adta volna a lányát. Őt nem izgatta, hogy a bróker huszonnégy évvel idősebb a lányánál, már felnőtt gyerekei is vannak…A feleségem huszonhét, én meg harminc vagyok, csak úgy megjegyzem mellékesen. Szóval az esküvő óta ott tesz nekem keresztbe, ahol csak tud. Bevallom, felügyelő úr, már egy éve azon töprengek, hogyan állíthatnám félre a banyát? Nem akarom megölni, csak valami nagy szégyenbe hozni, hogy mindenki kinevesse, aztán egy kicsit magába szálljon és elgondolkozzon végre azon, mit művel. Isten megbocsátaná, mivelhogy ő mindent lát és tudja, milyen pokollá teszi az életünket az a nőszemély.
Igenis, a tárgyra térek. Szóval azt eszeltem ki, hogy régi népi recept alapján főzök egy enyhébb kábítószert. Naná, hogy vannak és voltak ilyenek! Az emberek régebben is füveztek, nem csak leitták magukat. Találtam egy receptet, pattanós sárgafüvet kellett bele főzni elég sokat, az természetes kábítószer. Szerencsére kevesen ismerik… Ízesítettem is valamivel, bár a sárgafű sem kellemetlen éppen. Egy kicsit feleresztettem vízzel, ne legyen nagyon erős. De arra mindenképpen elég az ereje, hogy aki megissza, az egy idő után nevetségesen viselkedjen, az emberek körbenevessék, lefotózzák, filmezzék. Éppenséggel még azt is érezheti, tud repülni! Meghívtam vasárnapi ebédre az anyósomat, oda a Kilátóba. Én kérem az étteremben társtulajdonos is vagyok, hát nem okozott gondot, ha jön a nagymama, a feleség meg a gyerek, ott esznek a számlámra, és egy negyedórácskára én is odaülök hozzájuk akár többször is.
Kérem, felügyelő úr, ne sürgessen, fontosak ám a részletek! Szóval megcsináltam az italokat is, kóla a gyereknek, könnyű bor az asszonynak, az anyósomnak meg ígértem, hogy valami egészen különleges üdítőt kap, amit külföldről szereztünk be… Már készen volt a tálca, én akartam az asztalhoz vinni, de látom, eltűnt. Hát az egyik pincér azt hitte, ez az ő utolsó rendelése, és kivitte egy asztalhoz. Ott ült az az úr is, a későbbi áldozat… Dühös voltam, mert nem volt több nyersanyagom. Sárgafüvet nem lehet csak úgy szedni az árokparton… Hát kevertem a banyának valami mást, ettünk és ittunk. Eltelt egy óra is, amikor jöttek maguk azzal, hogy egy pasas felment a kilátóba és „repülni” akart… repült is, de csak a szakadékba. És hogy kábszert találtak a halott vérében. Egy vendég azt vallotta, látta őt, hogy nálunk ivott valami különleges italt… De hát felügyelő úr, én nem akartam őt megölni! Illetve, akinek az italt szántam, annak sem lett volna komoly baja, az a szegény ártatlan ember meg odalett… De sajnálom szegényt! Felügyelő úr, kérem, mondja, megúszhatom ezt egy „emberi élet gondatlan veszélyeztetésével” is, vagy egy életre börtönbe kell mennem? Mert akkor aztán tényleg igaza lesz az anyósomnak: nem ilyen börtöntöltelék vejet szánt a lányának!