A madár nagyon szépen énekelt és Mortens nagy örömmel hallgatta. Nyugdíjas volt, sok időt töltött a lakásban, hát örült a kanárinak. Még nézni is kellemes volt a sárgásbarna madarat, amint jókora kalitkájában ágról ágra ugrált és látszott, élvezi, hogy dalolhat. Ezt a kalitkát két nappal korábban az unokaöccse, Peter ajándékozta neki a madárral együtt. Jókora darab, vaskos talapzattal. Mortens már többször eltöprengett rajta, miért van olyan nagy és nehéz alsó része az amúgy könnyű kalitkának. Azon a szombat délutánon is eszébe jutott. Úgyis meg kellett tisztítania a kalitkát, gondolta, egyúttal tüzetesebben megtekinti azt is.
Némi vizsgálódás után rájött, hogy a kalitka alján egy rész lecsavarozható. A madár élénken tiltakozott, amikor Mortens oldalra fordította a kalitkát. A kanári számára ez maga a világvége volt, felfordult mindaz, ami addig körülvette őt, otthonosan. De kibírta, mert az énekesmadarak sokat kibírnak.
Nem úgy Mortens. Amikor meglátta, mi van a kalitka aljában, majdnem elájult. Egy pillanatig csak nézte a tányér nagyságú fémszerkezetet és érezte, hogy őszül a haja. A rémület bilincsei csak később pattantak le róla. Ez bizony egy pokolgép volt. Egy robbanó szerkezet, amelynek tetején kicsi digitális óra mutatta, mennyi idő van még hátra. Bizony már alig öt óra maradt. Vagyis szombaton, későn este kellett volna felrobbannia. És Mortens már tudta is, miért éppen akkor. Mert a kalitkát a kedvenc fotelje mellé állította, ahonnan a tévét nézi esténként. Szombat este nyolctól kilencig megy az a filmsorozat, amit mindig megnéz, és amiről legutóbb is mesélt Peternek…
Szóval így állunk! – jött meg később az öreg hangja. Dühe nem múlott el, de a halálos rémület elszállt, hisz megmenekült. Az örökségről lehet szó, tudta. Peter huszonkilenc éves és már nem bírt tovább várni? „Én hatvannégy vagyok, egész életemben dolgoztam, míg összeszedtem azt a sok pénzt”. Aztán az is eszébe jutott, hogy Peter nagyon ostoba, hisz mint egyetlen örököst, eleve őt gyanúsítanák a merénylettel. De ennek már nem volt jelentősége. Mortens fogta a bombát, egy régimódi aktatáskába tette. Még négy és fél órája volt este fél kilencig, és ennyit mutatott a bomba órája is. „Ezek a szerkezetek már olyan modernek, hogy nem is ketyegnek”’, gondolta Mortens, és ezt most valahogy nem sajnálta. Megtisztította a kalitkát, felállította, a kanári is megnyugodott – majd biciklire pattant, mint délutánonként máskor is. Elhajtott a nagy park másik végébe, ahol Peter lakott. A fiatalember csodálkozott, de jó képet vágott a váratlan látogatáshoz. Mortens megkérte, csináljon neki egy teát, aztán míg az egyetlen, de már egyáltalán nem olyan kedves rokona a konyhában volt, Mortens elhelyezte a bombát a telefon közelében. Ma este Peter nyilván ott fog ülni és várja a rendőrség értesítését, hogy nagybátyja sorsa megpecsételődött.
„Rám senki sem fog gyanakodni, hisz nem én örökölnék tőle, hanem ő tőlem. Majd azt sugallom a rendőröknek, hogy Peter szeretett robbanószerkezetekkel foglalkozni újabban, olvasott erről valamit, hát csinálta…”
Megitta a teát, búcsút vett Petertől és vitte a táskát is. Úgy emelte, mintha még mindig lenne benne valami nehéz. Csak mellékesen megemlítette, hogy egy öreg barátjának visz pár jó könyvet, hadd legyen mit olvasnia.
Este nyolckor Mortens leült a tévé elé, nézte sorozatát. Fél kilenckor egy tűzoltóautó vágtatott el a ház előtt. Az öreg kőarccal ült és lehalkította a tévét. Talán, hogy jobban hallja majd a bejárati ajtó csengőjét – vagy hogy élvezhesse a kanári hangját. Mert a madár azon az estén kivételesen gyönyörűen cifrázta sajátos dallamait.