Pardou asszonnyal rosszul bántak a múzeumban. Ő volt a takarítónő. Hajnalban jött, nedves rongyaival „felnyalta” a kiállítótermeket, és mire eljött a tíz órás nyitás ideje, mehetett haza, hogy délután még egyszer visszajöjjön és kitakarítsa az előcsarnokot. Másnap megint hajnali hatkor kezdett, és így a hét hat napján. Ezért nagyon kevés bért kapott, jutalmat sohasem, az igazgató, de még a portás is megvetően, lekezelően beszélt vele. Már ha egyáltalán észrevették, mert sokszor azt is hihette: láthatatlan. Semmibe vették tizenhat éven át. Közben kétszer elvetélt, később a férje halálra itta magát, most hát egyedül élt egy nyomorúságos lyukban. Ennyi volt az élete.
A vidéki múzeum egyik nevezetessége a mogyorónyi zöld gyémánt volt, ritkaság a drágakőpiacon. A városba érkező turisták csak ezért utaztak ilyen messzire. Mindenki látni akarta a Zöld Gyémántot, és meg is nézhették. Pardou asszony egy napon eltöprengett ezen. Ha az a gyémánt tényleg annyit ér, amennyit odaírtak a vitrinre – nos, abból ő remekül megélne a hátralévő húsz évében. Az itt töltött tizenhat éve alatt éppen eleget elcsaltak a béréből, és rosszul bántak vele - a gyémánt kárpótlás lenne!
Hamar kitalálta, mit fog tenni. Elkészítette a rejtekhelyet is. Mivel ügyet sem vetettek rá, egyszer kipróbálta, hogy a munka végén, este nem megy ki. Bent lapult a takarítószerszámok között. Másnap reggel onnan jött elő és kezdett dolgozni – senki sem figyelt fel rá. Hát nagyon egyszerű dolga volt. Egy kedd este bevette magát a kamrába. A múzeumot bezárták, az éjjeliőr ott maradt egy szobában és nagyot aludt. Pardou asszony éjfél után kilopózott, az áramszekrényben lekapcsolta az egyik biztosítékot, tudta, a riasztók egy percig nem vernek riadót, mert előfordultak kisebb áramszünetek máskor is. Nesztelenül berohant a sötét kiállító terembe - ismerte a járást, tudta, merre hány lépést lehet tenni vaksötétben is – kikapta a zöld gyémántot a vitrinből, a kis tartóra egy kavicsot tett, aztán futott az áramszekrényhez, visszakapcsolta a biztosítékot, elment a takarítóhelyiségbe. A gyémántot berakta a falba vájt lyukba, amibe gyurmát tömött. A lyuk majdnem a padló szintjén volt, csöppet sem szem előtt. A fal is zöld volt, a gyurma is. Amikor már hallotta a mozgást, az éjjeliőr körbecaplatott, akkor előjött és szótlanul dolgozni kezdett. Csak akkor vertek riadót, amikor az igazgató bejött és szokása szerint megnézte a gyémántot is.
A nyomozók mindenkit kihallgattak, a takarítónőt is. Ő meg csak vihogott, mint egy féleszű. Nem tudott semmit. Ostoba libának nézték. Annyit derítettek ki, hogy valaki járt ott éjszaka, mert itt kapcsolták ki az áramot. De hogyan jutott ki a tolvaj? A városka hetekig a pótolhatatlan veszteségen rágódott. Egyetértettek abban, hogy nagyon ügyes és ravasz lehetett a tolvaj, és hogy a Zöld Gyémántot azóta már rég kicsempészték a Közel-Keletre, ahol valamelyik olajsejk titkos gyűjteményét gyarapítja.
Pardou asszony csak fél évvel később mondott fel. Nem érdekelt senkit, miért megy el. Majd találnak a helyére mást. Ilyen egyszerű, sőt ostoba asszony akad még pár száz ebben a városban is - gondolta az igazgató és megfogalmazott egy álláshirdetést.