Ken Blower szemmel láthatóan nagyon ideges volt. A keze izzadt, percenként törölgette. Aminthogy a homlokát is, pedig a parkban nem volt hőség. Az árnyas padokon öregek ültek, hattyúk úszkáltak a kis tóban. Ken úgy izgult, mint még soha. Nagyon fontos volt számára ez a találkozás. Talán az egész jövője eldől negyedórán belül. Vajon eljön-e? Csak egy telefonszámot kapott Ken valakitől, és a tanácsot: „Ne sajnáld tőle a pénzt!”
Hát a köteg százdolláros Ken zsebét égette.
Teltek a percek, végre felbukkant egy fiatalember. Kövérkés volt, semmitmondó. Még az öltözete is szürke, semmilyen. Nem szúrt szemet senkinek. Az idegen körülnézett és határozottan Kenhez lépett:
– Maga az?
– Igen, én telefonáltam.
– Feltűnés nélkül jöjjön utánam.
A park kis dombját kerülték meg. Senki sem járt arrafelé. A mesterséges barlang kövei között fűszálak nőttek. A fiatalember ismerte a járást, jól tudta, mit akar, szinte eltűnt az árnyékos nyílásban. Ken habozás nélkül követte. Itt senki sem láthatta őket. A barlang hűvös volt. Ken megborzongott.
Az idegen végre szembefordult Kennel:
– Beszéljen!
– Hát, hogy is mondjam…
– Röviden, a lényeget!
– A feleségem egy hárpia. Gazdag hárpia, örökölnék is utána. Ő lenne a célpont. Őszintén szólva nagyon elegem van már belőle.
– A részleteket hagyjuk. Elhozta a pénzt?
– Itt van – nyújtotta Ken a köteget. A másik meg sem számolta, biztosan volt már gyakorlata. Zsebre vágta a pénzt.
– Ez volt a fele, tudja?
– Mondták, hogy a másik felét utána kell.
A fiatalember egy pillanatra habozni látszott, majd zakója zsebébe nyúlt, és pisztolyt húzott elő. Ken látta, milyen hosszú a csöve. Hangtompítós, jutottak eszébe a krimifilmek. Az idegen mesélő hangra váltott:
– Van egy másik ügyfelem, ő is kifizette a tarifa felét. Azt mondta, a másik felét az áldozattól kapom meg – a zsebére ütött, ahová a pénzt tette. Ken szeme kimeredt a rémülettől.
– A feleségem?
– Igen. Neki is elege van magából. Nagyon ügyes asszony, és főleg gyorsan vág az esze. Gyorsabban, mint a magáé – felemelte a pisztolyt, és habozás nélkül lőtt. Ken döbbenten meredt rá, aztán szótlanul eldőlt. A bérgyilkos már nem törődött vele, a fegyver pukkanása után kilesett a barlangból és sietős léptekkel elment.
Ken várt egy percet, felállt, leporolta magát. Az ingén tátongó lyukon át kilátszott a golyóálló mellény. Sóhajtott, de boldogan vette elő miniatűr rádióadóját.
– Halló, fiúk, elkaptátok?
– Igen, felügyelő úr, lecsaptunk rá. Megvannak a bűnjelek: a fegyver és a pénz is. Már csak az ön tanúvallomása kell és huszonöt évre leülteti a bíróság.
Ken boldogan lépett ki ismét a napfényre. A „felesége”, Mary hadnagy is jól játszotta a szerepét. „Ami azt illeti, én sem voltam rossz” – gondolta, és elégedetten indult a kis tó felé, ahol éppen akkor bilincselték meg a bérgyilkost, akit két éve próbáltak valahogyan elkapni, eddig sikertelenül.