Julia a legszívesebben megölte volna az Öreglányt.
Mrs. Gregor nyolcvankilenc éves volt, csak tolószéken közlekedett és gonoszsága túlment minden határon. A húsz éves Julia eddig azt hitte: ha valaki öreg, beteges és nyomorék, állapota némi alázatra tanítja őt az élettel szemben. Lehet, így volt másokkal, de az Öreglány kivétel volt ebben is. Naponta ezerféle módon gyötörte Juliát, fölösleges parancsokkal árasztotta el, egy pillanatra sem hagyta nyugton, panaszkodott és szidta, sőt rágalmazta a lányt. Aki ezt csak azért bírta ki már két hónapja, mert a család aránylag jól megfizette szolgálatait. De hogy mit kell nap mint nap kiállnia, azt nem tudták. Legalább óránként egyszer eltökélte Julia, hogy felmond, vagy hozzávág valamit a gonosz kis öregasszonyhoz. Aki apró, fekete szemével gúnyosan pislogott a lányra. Sokszor úgy érezte Julia, hogy az Öreglány kifejezetten rá utazik, a türelmét teszteli. „Csak egyszer el ne fogyjon, mert…” – fenyegetőzött magában a lány. Bár nem tudta, mit tenne akkor. De majd’ mindig arról ábrándozott, hogy a folyóba vagy egy szakadékba löki az Öreglányt. Jó lenne még az expresszvonat elé tolni, jutott esszébe.
Az Öreglány hát napi nyolc órában gyötörte segítőjét, ahelyett hogy hálás lett volna neki. Julia tologatta őt a kertben, felolvasott újságot és könyvet, megetette és kivitte a toalettre is. Az Öreglány meg csak szurkálta őt fájó szavaival, aljas rágalmaival.
És eljött a nap, amikor Julia eldöntötte: tovább nem tűr. Ebéd után kitolta az Öreglányt az öregek otthonának tágas parkjába. Majd fel a dombra, ahová aszfaltozott keskeny út vezetett. Felmentek a dombtetőre – Julia lihegett, mire felértek. Az Öreglány ekkor azt parancsolta, menjenek le, és Julia tolja őt fel ismét! A lány szeme előtt karikák táncoltak, amikor másodszor is felért a dombra. Lihegett, alig maradt ereje. Az Öreglány gonoszul vigyorgott. Julia arra gondolt: inkább elveszti ezt a jó munkát, de végez vele! Észrevette, hogy a park szélén lévő iparvágányon, ahol nagy ritkán volt csak forgalom, egy hosszabb szerelvényt tolatnak. Fogta hát a tolószéket és máris száguldott le a dombról. Az Öreglány visított, hogy nem ez volt a parancs, menjenek vissza ismét! De Julia ekkor már nem gondolt semmire, még a bűnre sem. Pedig amúgy vallásos volt. De az ördög megöléséért nem ítélhet el az Isten –futott át az agyán.
Percek múlva lent voltak és Julia máris a sínek mellett tolta a széket. Alkalmas helyet keresett. A szerelvényt hátrafelé tolatták, a vezető nem láthatta pontosan, mi történik mögötte, mert ráadásul a sínek kissé el is kanyarodtak. Julia egy pillanatig állt, aztán határozott mozdulattal elfordította a kocsit és a sínekre tolta.
„Utána majd azt mondom a rendőrségnek, hogy az Öreglány újságért küldött be a házba, azt akarta, hogy itt a friss levegőn olvassak fel neki, volt már ilyen. Amikor messziről visszanéztem, láttam, hogy a sínekre hajtott. Talán át akart érni a másik oldalra, mielőtt…” És majd kellő megrendülést mutat. Még jó, hogy az öregek otthonában soha senkinek nem panaszkodott az Öreglányra. Ki sejthetné, milyen indulatok rejtőznek benne, mekkora gyűlölet nőtt fel benne Mrs. Gregor iránt?
Amikor a síneken hagyta a tolószéket és elindult visszafelé, hátába vágott az Öreglány hangja:
– Ezt mégsem kellene, Julia. Bocsánatot kérek és ígérem, soha többé nem fogom bántani.
Julia lassan fordult meg. Arcán könnycseppek gördültek. Az Öreglány most komoly volt és mintha újjászületett volna, két vékony karját erőtlenül nyújtotta Julia felé. Könyörgött, már némán, de belül zokogva. Lehet, most fogta csak fel, mit okozott Juliában, mivé fajultak a dolgok? Ha ez a lány képes őt megölni, akkor nagyon gyűlölheti. Arra pedig más oka nincs és nem is lehet, csak az, ahogyan viselkedett vele.
Julia egy pillanat alatt döntött. Megkönnyebbülten rohant vissza, fel a sínek közé, megragadta a kocsit. Az utolsó pillanatban sikerült letolnia onnan. A tarkója mögött érezte az elsuhanó vagon szelét. Valahol a távolban mozdony sikoltott. Julia arcán könnyek peregtek. Amikor megtorpant és Mrs. Gregorra nézett, ott is könnyeket látott a ráncos, fonnyadt arcon. Az Öreglány szemében már nem ült a gonoszság hideg fénye. Egy öreg, vékony kéz ujjai markolták a fiatal, erős kéz ujjait, úgy, mintha nem akarnák elengedni. Már soha többé.