Tony véletlenül tudta meg, hogy Mrs. Olintos irtózik a baglyoktól.
Amúgy Tony szíve szerint távol tartotta volna magát az öregasszonytól – a környéken többen boszorkánynak nevezték – mert csöppet sem volt szerethető ember. Éppen ellenkezőleg: Mrs. Olintos közutálatnak örvendett. Előzőleg harminckét éven át vezetett egy bentlakásos fiúiskolát a környéken. Több fiú lett öngyilkos a keze alatt, de a városi hatóság nem mozdította el ezt a „kitűnő pedagógust”. Sajnos Tony bátyja is úgy látta vagy húsz évvel korábban: nincs más kiút, és felakasztotta magát. Mrs. Olintos igazgatói irodájával szemben találták meg a reggeli takarítók. Az asszony csak annyit mondott a hírre: „a férges almát úgyis kidobjuk, nem kár érte”.
Tony ezt sohasem felejtette el. Külsőleg nem hasonlított a bátyjára, ő az apja külsejét örökölte. Meg annak természetét is. Tony kemény volt és sohasem felejtett. A szülei elváltak, anyja férjhez ment ismét, és Tony a mostohaapja nevét viselte. Most örült ennek, mert így észrevétlenül Mrs. Olintos közelébe férkőzhetett. Hetente kétszer jöhetett a kertjébe avart szedni, növényeket ültetni, kisebb házi munkákat végezni.
Egyszer hallotta a nyitott ablakon át, hogy az asszony telefonba mondja valakinek: „Én soha nem féltem senkitől, semmitől. De a bagoly az egyetlen madár, amit rémisztőnek, undorítónak, veszedelmesnek találtam. Szerencsére már sok éve nem láttam egyet sem. Ha felbukkanna egy, talán a szívem is megállna rögtön!” Itt nem kellett ettől tartania. A környéken emberöltő óta nem láttak baglyokat.
Tony összefutott néha doktor Easterrel, aki kéthetente felkereste az asszonyt. Egyszer a kertben beszédbe elegyedett vele és megtudta: Mrs. Olintos szívbeteg. Nem sok hiányzik neki egy infarktushoz, „ami bármikor bekövetkezhet”, így a jó öreg doktor.
Ennyi információ elég volt Tonynak ahhoz, hogy évek óta dédelgetett tervét megvalósítsa. Átrándult a szomszéd városba és hosszas keresés után a bolhapiacon talált egy jókora, fából faragott baglyot. Nem volt tökéletes, de Tony azzá tette. Mint afféle elektronikusan barkácsoló fiatal, megvett mindent szükségeset, aztán otthon nekilátott. Szépen megszerelte a baglyot. Nagyon diszkréten ki is világosodott; hátul tett rá egy kicsiny lámpácskát, a talapzatába meg rádióvevő relét és olcsó kínai digitális madárhang-utánzót. Még a távirányítót is maga barkácsolta hozzá.
És eljött a nagy nap, azaz a késő este. Tony belopózott a kertbe, felmászott a Mrs. Olintos ablaka előtti fára. Míg az asszony a fürdőszobában volt, oda is drótozta a szerkezetet egy faághoz, pontosan szemben a hálószoba ablakával. Aztán meglapult alant. Tudta, eljön a pillanat, amikor az asszony már hálóingben odajön becsukni az ablakot. Most még szellőztet, de hamarosan… Tony ujja a távirányítón volt.
Aztán elég volt talán tizenöt másodperc. Mrs. Olintos megjelent az ablaknyílásban, amikor vele szemben kivilágosodott egy rémisztő állat. Két szeme pirosan lüktetett és sejtelmesen, fenyegetően szólt:
– Hú… húhú…húú!
Az ablak nyitva maradt. Mrs. Olintos elvágódott és többé nem mozdult. Tony előbb elhozta a ház mögül a létrát, odatámasztotta az ablakhoz, felment, benézett, lemászott, elvitte a létrát a fához, leszerelte a baglyot. Létra vissza helyére, bagoly a hóna alá, somfordálás a kertkapuhoz, kulcsra zárni. Majd holnap délelőtt jön kiültetni a cserepes virágokat a földbe. Akkor veszi észre, hogy nyitva az ablak, szólítja az asszonyt, zörög az ajtón…
A baglyok tulajdonképpen nagyon hasznos madarak – állapította meg Tony elégedetten, és csöndesen behúzta maga mögött a kaput.