Loa aznap reggel éppen csak elkerülte férje öklét. Leonard dühös volt, mint mindig. Mióta elvesztette az állását, naphosszat itthon lóg, vagy kimegy a parkba. Este aztán sörtől bűzlik. Már egy ideje nem is bújik Loához, amit pedig régen nagyon szívesen megtett. Loa is kezdte elfelejteni, hogy ő egy nő. Bezzeg évekkel ezelőtt, amikor Leonardnak jól ment, nem sajnálta a költségeket, Ázsiából hozatott magának feleséget. Mert már negyven elmúlott, szeretett inni és ragyás az arca, hát az itteni nők nem álltak vele szóba.
Az őserdei kisvárosból nagy ugrás volt ez Loának; a nyelvet még mindig tanulja. Havonta egyszer telefonálhat haza, sokba kerül egy beszélgetés. Leonard egyre kevesebb pénzt ad, viszont mind durvábban bánik vele. Ha Loa néha beszélt erről az anyjával, a vonal végén az asszony hallgatott. Egészen a múlt hónapig. Akkor mondott valamit, megfontoltan. Loa is emlékezett az apjára, meg a hirtelen halálára. Az orvos azt mondta, megállt a szíve. Az anyja most halkan mondott pár szót, és Loa azóta másképpen látja a világot. Ez hát a zsarnok férjek, a feleségverők sorsa? Ha így akarják az istenek, legyen!
„Eljöttem hozzá egészen Európába. Annyira más világ ez, mintha a Holdra mentem volna.” Eleinte minden jól ment, akkor Leonard még gyereket is akart, „helyes mandulaszemű csöppséget”, mondogatta. De Loa eddig még nem szült neki, pedig már huszonhat éves. Leonard meg idestova ötven. Loa most már nem bánja. Talán egyszer majd szül másnak?
Este hazajött Leonard, részeg volt. Próbálta megütni a feleségét, „mindennek te vagy az oka, te sárga szuka!” – de Loa ügyesen elhajolt. Ebben már volt gyakorlata. A férfi a nagy lendülettől egyensúlyát vesztve omlott az előszoba kövére. Mielőtt felállt volna, máris elaludt. Loa egy párnát tett a feje alá és otthagyta.
A három kis diót két napja rejtegette a szemetesvödör alján. Abba Leonard sohasem nyúlt. Most lereszelte a héjukat: egy evőkanálnyi barna por lett. A csomagra az otthoni postán azt írták: „ázsiai fekete dió”. Senki sem figyelt fel rá. A postás kihozta, Loa fizetett – volt már rejtett pénze is. Míg férje az előszobában horkolt, Loa a lereszelt héjat belekeverte a nescafés dobozba. Felül hagyott belőle sokat. Reggelente Leonard maga készíti a kávéját. Akármennyit is tesz a poharába, mielőtt ráönti a forró vizet, éppen elég lesz.
Már eldugta a másik nescafés dobozt, az félig van. El kell tüntetni a nyomokat. Hát fogta a fekete diókat, és kiment a lakásból. Este volt már, kevesen jártak az utcán. Európában mindig hűvös van, borzongott Loa. Utána eladja ezt a lakást, eladja a kocsit, és hazarepül. Az őserdő szélén, a kisvárosban biztos talál magának igazi, rendes férjet. Nem olyant, mint Leonard.
Egy távoli szemeteskukába dobta a diókat, visszament, elmosogatott. Errefelé az orvosok nem tudják, mi az a fekete dió, sem hogy annak a kérgéből egy kis reszelék mire képes, ha egy ember feloldva megissza. Végiggondolta, mit fog tenni reggel. Amint Leonard megitta a kávét, elmossa a csészéjét, a vécébe önti és lehúzza a méreggel kevert nescafét, üres dobozát kiviszi az utcára. A szemetesek majd elviszik. Aztán a másik nescaféból főz egy másik kávét, de már csak fél csészét hagy belőle az asztalon, esetleg iszik belőle ő is, mintha együtt kávéztak volna. És csak utána hívja a mentőket azzal, hogy összeesett a férje… Pánikban fog sikoltozni, a címet is alig értik majd. De végül megértik, idejönnek, és mit tehet az orvos? Megállt a szíve annak, aki munkanélküli volt, sokat idegeskedett és sokat ivott mostanában…
Még messze volt a reggel, de Loa már álmodott. Zöldellő pálmák alatt ment a folyó felé, ahol csónakok ringatóztak. Jött szembe egy mandulaszemű férfi és rámosolygott, Loa pedig visszamosolygott rá, felhőtlenül, tiszta szívvel.