Kingnek volt a legkényelmesebb állása a környéken. A Nemzeti Park delegálta a városkába, hogy vigyázzon a fehérfejű sasok fészkére. Minden évben március végétől – ekkor rakták tojásaikat a fészekbe a madarak – egészen a nyár végéig tartott az őrszolgálata. Akkor kirepültek a sasfiókák, és már ők vigyáztak magukra.
Sokan irigyelték is Kinget, hiszen a motelben lakhatott, a munkahelye fizette a szállást meg az ebédet. És kapott egy terepjárót is, oldalán a nemzeti park jelvényével, amihez King magánszorgalomból odafestetett egy fehérfejű sast is. Ennyivel igazán adózhatott a madaraknak, ha már belőlük élt…
Az volt a dolga, hogy vigyázza a fészküket. Sokan nem is hitték el, hogy élnek itt sasok, nap mint nap kigúnyolták Kinget. Utána kiabáltak az utcán: „Hé te, guanóba léptél..!”
A városkában a legtöbben csak annyit tudtak – a helyi kábeltévéből – hogy valahol a közelben egy sziklarésben él egy pár sas. A madarak védelem alatt állnak, ha valaki megöl egyet közülük, azt közmunkával és ötvenezer dolláros bírsággal büntetik. Ha pedig valaki tojást, vagy fiókát emelne el a fészekből, arra börtön és százezer dolláros büntetés várhat. Mert hát mifelénk a fehérfejű fekete sas az állam címerében is szerepel, és bár nem kicsi ez az ország, csak tizenöt pár fészkel a világnak ebben a sarkában. Beszélik: a szomszéd államban illegális sastenyésztők harmincezret is megadnak egy tojásért. Hát ezért vigyáznak rá ennyire.
Azon a tavaszon nem is történt semmi egyéb a városban. Legfeljebb annyi, hogy pár hetente eltűnt egy-egy fiatal férfi. Előbb Jordannek, a fekete bolti kifutófiúnak veszett nyoma. A seriff meg volt győződve, hogy a kölyök elkódorgott – régebben is megtette, de fél év múlva visszajött. Áprilisban aztán egy napon nyoma veszett Maloney-nek, aki az egyetlen autószerelő műhelyben dolgozott, mint segéd. Májusban Lanterr ment el valahová és nem adott életjelet. Azt hitték, azért párolgott el, mert az egyik helybeli lány úgy maradt tőle, és Lanterrnek aligha volt kedve a házasélethez, vagy a gyerektartás fizetéséhez. A seriff hát nem is törődött velük.
King nap mint nap kiment a hegyekbe, a sziklák között leparkolta valahol a kocsiját, fogta a távcsövét, felment egy kisebb dombra és messziről figyelte a fészket. Látta, minden rendben van, a szülők vadásztak és hordták az élelmet a fiókáknak. Hát visszament a városba ebédelni, majd megint kijött. Alkonyatig vigyázott, nehogy idegenek férkőzzenek a sasfészekhez. Éjszaka meg úgysem merészkedett ki senki a hegyekbe – ilyenkor hazament ő is. A motel előtt néha rákiabáltak a kölykök, „hé, madárszaros!” Nyilván nem volt jobb dolguk.
Június közepén – a fiókák már pelyhesedtek, jelentette King a központnak, három aprócska, még szürke gombolyag téblábol a fészekben! – egy reggel King észrevette, hogy egy fekete kocsi követi a terepjáróját. No, megint van egy bátor – gondolta kissé gúnyosan és másfelé kanyarodott. Nem a fészekhez, hanem a Fehér Sziklához ment. Jól ismerte a járást. Úgy tett, mintha nem látná a követőt. Magányos pasa volt, „ez is fiókát akar rabolni, kéne egy új kocsi, mi?”, gondolta King. Leparkolt a hegy lábánál és gyalogosan, lassan indult felfelé A másik követte. Egy ponton King lecövekelt és távcsövével hosszan szemlélte a meredek sziklafalat. Aztán más úton elment – de nem messzire. Tudta, a tolvaj most azt hiszi, jó nyomon jár. Különösen azért, mert az egyik sziklafalon jól látszott egy fészek, körülötte sastollak. Régi, elhagyatott fészek volt – de ezt csak King tudta.
Miután így félrevezette a fickót, ráérősen megkerülte a hegyet és a másik oldalon kaptatott felfelé. A csúcsra érve óvatosan kilesett a meredek lejtőre. A fészekrabló – King most már felismerte, egyike volt az őt csúfolóknak – már ügyesen mászott a meredek sziklafalon. Sőt, egészen közel ért a fészekhez...
King néhány nagyobb követ görgetett a lejtő szélére, aztán megindította a bombázást. Széles sávban zuhantak a kövek, nem kerülhették el a pasast.
Rekedt ordítást hallott, ismét kilesett – a zuhanó test akkor tűnt el a hegy lábánál lévő mély, örökké sötét szakadékban. Már csönd volt, elhalt a kis lavina utolsó zaja is. King megtörölte a homlokát. No, megint eggyel kevesebb. Abban a szakadékban senkinek sem jutna eszébe keresni Jordant, Maloneyt, Lantert és most ezt az egyelőre névtelen alakot is.
King lelkiismeretes fészekőr volt. Ha neki azt mondták a Nemzeti Parkban, hogy mindenképpen meg kell akadályoznia a fehérfejű sas fészkének kirablását, hát megakadályozta. Nem volt az a fajta, aki töprengeni kezd a parancs elhangzása után.