Melville szerette a smaragdokat. Olyannyira rajongott e szép zöld drágakövekért, hogy ha szert tehetett rájuk, nem is habozott. Igaz, mostanában pár évet – éppen, mert „szert akart tenni” egy smaragdra – a rácsok mögött töltött. De már két hónapja szabad volt, és amikor meglátta a smaragdkiállításra invitáló óriásplakátot, a szíve hevesebben vert. Mindjárt el is ment oda, jegyet vett és bejárta a kiállító múzeum első szintjét. Melville nem csak a smaragdokat tekintette meg, hanem a biztonsági berendezéseket is. Aztán még egyszer, nagyon alaposan áttanulmányozta az egész kiállítást. A nagy és híres zöld köveket elkerülte, ezeket jobban is őrizték: kamerák, riasztók. De a leghátsó teremben csak egy üvegbúra alatt hevert pár kisebb kő. Ezek a kövek is sokat értek. Melville-nek különösen, hisz most szabadult és munkát ilyen múlttal sehol sem kaphatott.
Alaposan megszemlélte az egyik kerek, domború követ, akkora volt, mint a hüvelykujja körme. Aztán otthagyta a múzeumot. Másnap egész délelőtt a Belvárost járta, míg megtalálta a boltot, amit keresett. Sok más között smaragdszínű üveggombokat is árultak. Akkorákat, mint az a helyes kis kő a múzeumban. Laposak, kissé domborúak voltak. Melville ezután egy áruházban vett egy nagygombos átmeneti kabátot. A gombjai kis fémkeretbe foglalt műanyagok voltak. Otthon kiszedte a fémkeretből a műanyagot. Három üveggombot illesztett a helyükre és pillanatragasztóval rögzítette őket. A negyedik gomb keretét üresen hagyta.
Aztán minden ment, mint a karikacsapás. Melville zsebében a papírzsebkendőbe csomagolt ragasztó-tubussal, amiről már előzőleg letörölte az ujjlenyomatait, bement a múzeumba. Jegyet vett, kalapját és az átmeneti kabátot a ruhatárban hagyta. Ez közvetlenül a leghátsó terem melletti lépcső közelében volt. Melville fél órát kószált, nézte a smaragdokat, aztán a hátsó terembe ment. Kivárta, míg az őr átment a másikba, a kollégájával beszélgetni. Itt nem voltak kamerák, ezeket csak a drága, nagy smaragdok termeiben szerelték fel. Amikor Melville egy percre magára maradt, kesztyűs kézzel felkapta az egyik búrát, kikapta alóla a már kinézett smaragdot, visszatette a búrát és nyugodtan kiment a folyosóra.
A riasztás csöndes volt, itt nem berregtek csengők és nem üvöltöttek a szirénák, ám az őrök egy perccel később már siettek a folyosón. Melville akkor már a lépcsőn haladt, kicsiny ragasztó-foltot nyomott a smaragd alsó, lapos felére, majd a tubust a zsebkendővel együtt beleejtette egy szemétkosárba. Máris a ruhatárnál volt, átadta a számát. Közben a bejáratnál már szóltak a telefonok, az őrök becsukták az ajtókat. Két éppen befelé tartó vendég értetlenül toporgott.
Melville átvette a kabátját. A hiányzó, negyedik zöld üveggomb helyébe nyomta a smaragdot, teljesen olyan lett, mintha az is gomb lenne. Megnézte, nem csurrant-e ki egy kis ragasztó a széleken, de nem. Az egyik ujjával rányomta a drágakövet és tartotta pár pillanatig. Közben kalap a fejre, egyik karja a kabát ujjában, aztán már a másik is, és indult a kijárat felé. Ott már állt néhány látogató, őket sem engedték ki.
Alaposan vizsgáltak mindenkit, Melville-t is. Meg is motozták. Még a cipőjéből is ki kellett lépnie, egy őr azt is megvizsgálta. Közben egyre több látogató akart kimenni, nőtt a hangzavar. Melville – aki a motozás kezdetén levetette a kabátját és a portás asztalára fektette, de azt is megtapogatták – végre mehetett. Úgy tett, mintha most sem lenne sürgős neki, karjára dobta a kabátot és lassan kisétált a múzeumból. Csak utána kanyarintotta azt magára és meg sem állt a legközelebbi taxiig.
Persze nem hazament, hanem csak egy metróállomásig, ahol elnyelte őt a tömeg. Az orgazdája, egy ékszerész, nem lakott messze. Amikor Melville kiszedte a gombkeretből a smaragdot, amaz alaposan megvizsgálta, mondott egy összeget. Nem kicsit. Melville rábólintott és arra gondolt: ezt a kiállítást elviszik majd más városokba is. Nem sajnálja a fáradtságot, utána utazik. Úgyis ősz van, egy ilyen szép zöldgombos átmeneti kabátot pedig még hetekig lehet majd hordani, mielőtt beáll a tél.