Martin sohasem hitte volna, hogy egyszer lesz neki egy „saját” cápája.
Július közepén Liza elutazott abba a másik városba. Azt mondta a férjének, hogy ott kapott munkát, de ez az állás csak másfél hónapra szól. Hat hétre szerződött egy vendéglőbe. Liza jól főzött, a vendégek szerették a főztjét, a vendéglős megtartotta volna őt tovább is, de szeptember elején felújítás miatt be kellett zárnia. Még örült is, hogy valaki ilyen rövid időre is vállalja a szakácsmunkát.
Martin tudta: Liza nem ment volna el dolgozni másik városba, ha rendben lenne köztük minden. De hát nem volt rendben. Martin ötven múlott, Liza meg alig harminc. Liza fényes életre, vagyonra, hírnévre, gazdagságra vágyott. Nem volt az a pénz, amit el ne költött volna akár csak pár nap alatt is. Amikor örökölt a szülei után, két hét alatt a nyakára hágott az egész összegnek, pedig Martin abból akart egy kis saját üzletet nyitni. Ötvenen túl is kezdhet az ember új életet, mondogatta csak önmagának. Mert Liza, ha ilyent hallott, gúnyosan nevetett:
– Te mit akarsz még az élettől? Rendelj magadnak egy szép koporsót most, amíg viszonylag olcsó a tölgyfa!
Gyűlölték egymást, és ezt már egyik sem titkolta. Martin azon töprengett, hogyan szabadulhatna meg a feleségétől. Közben rájött, hogy Liza vett egy fegyvert, amiről neki nem beszélt. „A pisztollyal fog lelőni, ha visszajön” – a baljós érzéstől nem tudott szabadulni.
A tengerpart egy sziklás öble mellett laktak, sehol egy másik ház a láthatáron. Alig ment el Liza, Martin értesítést kapott: a nagynénje meghalt és ráhagyta a vagyonát. Abból új életet kezdhetne! „De előbb be kell fejeznem a régit”, fogadkozott. Nem várhatja meg, míg Liza egy szép napon lelövi és a tengerbe dobja.
Augusztus elején látta meg a cápát. Nem volt túl nagy, ott körözött a kis öbölben. Ki tudja, miért járt oda? Martin egy kövön állt és nézte. Aztán eszébe jutott valami, rohant a házba. Kivette a húst a hűtőből, amiből a holnapi ebéd lett volna, szaladt a partra. Nagy ívben hajította a véres darabot a tengerbe. Még látta, hogy a cápa odaúszott és elkapta. Aztán elment. De másnap ismét ott körözött a kis öbölben, ahol Liza gyakran úszott.
Attól kezdve Martin minden harmadik napon bekocsizott a városszéli nagy áruházakba, ahol senki sem ismerte, és kilószám vette a nagy, véres húsokat. Alkonyatkor kiment a partra. A cápa már ott körözött, mintha rá várt volna. Fekete hátuszonya szelte a vizet, baljósan. Az állat nem várt hiába, egyik este sem. Attól kezdve a lemenő nap vöröses fényében megkapta a maga adagját. Egyetlen mozdulattal vitte le zsákmányát a felszín alá. Martin belerázkódott, de megkeményítette a szívét.
Megjött a hivatalos értesítés a közjegyzőtől, felbecsülték a vagyont. Egy hajnalon elutazott oda, aláírta a szükséges iratokat. Lizának, ha nagy ritkán felhívta, nem beszélt róla. Délután már jött is vissza, hiszen alkonyatkor randevúja volt a tengeri ragadozóval.
– Én kicsi cápám, jó étvágyat! – kiáltotta neki boldogan és dobta a húst. Egyre nagyobb darabokat vásárolt, nehogy a cápa egy napon itt hagyja őt. Az bizony szörnyű lenne, nyilallt bele az érzés. Ha Liza visszajön, előbb-utóbb csak megtudja az örökséget, és akkor Martin keresztet vethet rá. Amíg férj és feleség, Lizáé minden közös szerzemény fele. De valami azt súgta Martinnak, hogy ez már nem lesz közös szerzemény. Nagyon remélte.
Augusztus végén Liza telefonált. Lejárt a szerződése, másnap érkezik. Martin úgy tett, mintha örülne ennek. És lehet, hogy tényleg így volt? Gondosan elrejtette az örökségről szóló hivatalos papírokat, és várt. A hűtőben volt még egy adag hús, jókora darab. Azt kivitte alkonyatkor. Az „ő kicsi cápája” befalta, és eltűnt.
Másnap délután megérkezett Liza. A keresetéből nem maradt semmi, mert hazafelé tartva útba ejtett néhány áruházat. Ruhák tucatjait rakta ki a kocsiból. Vett néhány bikinit is, merthogy „ilyenkor nyár végén óriási leárazások vannak”. Martin jól ismerte a feleségét, hát kezébe vette az egyik bikinit és megkérdezte:
– Ugye, nem ebben akarsz fürödni? Hiszen ez förtelmesen ronda!
Több sem kellett Lizának! Durcásan kikapta a férje kezéből:
– Dehogynem! Méghozzá rögtön megyek is az öbölbe!
És percekkel később már sietett is a sziklaösvényen, le a partra. Nyugaton az ég alja vörösbe borult. Beállt az alkonyat. Martin csak a ház elé ment ki, a lemenő nap pirosra festette az arcát. Pirosra, mint a vér.
Amikor teljesen besötétedett és Liza még mindig nem jött haza, Martin egy pohárral a kezében leült a teraszra. A rendőrséget még ráér értesíteni éjfél után. Szóval igaz, hogy az ember ötvenen túl is kezdhet új életet, gondolta elégedetten. Most csak ült és élvezte a végtelen, nagy-nagy csöndet.