A pincsi fehérszőrű volt, néhány kis fekete folttal a hátán, és a fülei is feketék voltak. Idegen színfoltnak számított a hölgy ölében. Pedig olyan otthonosan ült a rózsaszín kosztümös, hiperszőke nő karján, mintha mindig ezt csinálná. Mindig ezt csinálta. A hölgy egyedül libegett be – ez a helyes kifejezés – az elegáns nagyvárosi ékszerboltba. Kicsiny táska, magassarkú cipő, nadrág – mind rózsaszínű. A hangja negédes:
– Jónapot, jónapot! A vőlegényem is jön hamarosan, csak parkolót keres. Szörnyű ez a sok kocsi mindenfelé… Addig se vesztegessük az időt, kérem, mutasson néhány gyémántot. Brillt, természetesen, és ne a legkisebbeket! A vőlegényem apja bankár, ezért azt gondolom, nem vehet nekem akármilyen olcsóságot. Remélem, ezt ő is tudja! – és édesdeden nevetgélt hozzá.
Őr az ajtóban, két biztonsági kamera, figyelő főnök. Az eladó két mélyzöld, kárpitozott tálcát hozott, a kövek gyönyörűen csillantak. A nő közben kérdezősködött: ha kiválaszt egyet, nyakláncba foglalják-e? Természetesen platina láncra gondolt. A nagy üzlet reményében a főnök vette át a jónak ígérkező vevőt. A nő egyik briliánst a másik után vette le a tálcáról, majd tette vissza is. Az egyiket hol a blúzára helyezte, mintha szeretné látni, hogyan fest majd, közben folyton beszélt:
– Ez talán jó lesz, nem gondolja? Szép is, kellően nagy és feltűnő, ami nem utolsó szempont egy fogadáson, vagy más jobb helyen! Persze nem lehet túl feltűnő sem, az embernek manapság meg kell gondolnia, mit vesz fel, az utcán nem is hordhatunk még egy közepes brillt sem, mert egyesek még képesek és letépik rólunk. A múltkor így járt egy barátnőm, egy ismert bróker felesége, nahát, az aztán botrányos eset volt!
A nő keze sebesen mozgott, ujjai között forgatta a gyémántokat, de mindig csak egyet. A főnök figyelte a tálcákat, ám amikor a nő olykor kérdezett tőle valamit, a szemébe nézett, magára kényszerítette a férfi tekintetét, kedvesen mosolygott, egy újabb gyémántot tett a kosztümkabátja, a melle elé, egy tükörhöz fordult, illegette magát, visszatoppant a pulthoz és a tálcára tette a gyémántot. A főnök nem hitt a szemének: az egyik tálcáról hiányzott egy gyémánt, holott a nőnél egy sem volt. Egy férfi állt az ajtóban, nagy bajusz, kis szakáll. Láttára a pincsi ugatni kezdett, lekérezkedett a földre. A nő letette, a kutya a férfihoz szaladt, vékony hangon csaholva.
– Pierre drágám, csak zavar a kutya, hallod, most is milyen hangos? Nem vinnéd vissza a kocsiba? Aztán gyere ám, mert fizetned kell! Bár még nem választottam, de mire ideérsz, már biztosan… És ismét a tálcák fölé hajolt.
A férfi felkapta a kutyát és elment, a biztonsági őr utánuk nézett, majd ismét a hölgyet figyelte. A főnök még mindig nem hitt a szemének. A nő tovább beszélt, ismét elvett volna egy, ezúttal nagyobb gyémántot. De a főnök elhúzta a tálcákat, és komoran jegyezte meg:
– Kérem vissza a hiányzó gyémántot, hölgyem.
– Mit beszél? – a nő nagy szemeket meresztett. Szó szót követett, vitatkoztak, a nő esküdözött, hogy nincs nála egyetlen gyémánt sem, talán a főnök téved? Az ékszerész bezáratta az ajtót és kihívta a rendőrséget. Azok elvitték a nőt a kapitányságra, nem csak megmotozta két rendőrnő, de egy röntgenkészülék elé is beállították. Az ékszerész két óra múlva telefonált, megvan-e a gyémántja? Lesújtó hírt kapott:
– El kellett engednünk a vevőjét. Sem nála, sem bennenem volt gyémánt.
„A pincsi!” – csapott homlokára az ékszerész. Már értette a dolgot: a kutyával lenyelették a gyémántot. Erre van idomítva! Már semmit sem tehetett. És hogy még világosabb legyen az ügy, zárás előtt telefonált neki a rózsaszínű hölgy:
– Ékszerész úr, emlékszik az anyámra? Tizenöt éve a szeretője volt. Mi nem találkoztunk, de tudtam magáról. Pocsékul bánt az anyámmal, amikor beteg lett, magára hagyta. Lehet, hogy a csalódásba és fájdalomba halt bele? Azt hiszem, ez a szép gyémánt, amit ma szereztünk, némileg enyhíti majd a fájdalmamat. Kár, hogy a mama már nem láthatja meg. Biztosan örülne egy ilyen szép ajándéknak.