Dodót mindenki szerette.
Mert szeretnivaló volt, ahogy végigment a főutcán, rámosolygott a lányokra, tisztelettel bólintott az idősebb hölgyeknek, köszöntötte a komoly férfiakat. Kedvelték, mert bár nem dolgozott, szépen öltözött és mindig volt pénze. Azt sem tudták, hol lakik. Ő sohasem beszélt ilyesmiről.
Kedvelt helye a főtéri kocsma volt, a bank mellett. De sohasem ivott pálinkát. Legfeljebb egy kis bort. Ezzel is kitűnt a város férfijai közül. Néhány jó mondását utcaszerte idézték. Például azt mondta egyszer egy adószedőnek:
– Szégyenletes dolog, ön a mások pénzéből él! Miért nem akasztja fel magát?
Az illető harsány nevetés közepette hordta el a kocsmából az irháját. Az emberek aztán nem nevettek, amikor az adószedőt felakasztva találták egy városszéli erdőben. Biztosan öngyilkos lett.
Egy másik alkalommal egy ismert és gyűlölt uzsorást feddett meg és azt tanácsolta neki, sétáljon sokat a folyóparton. Az uzsorást egy héttel később fogták ki a folyóból, messzire a várostól. Biztosan ő is öngyilkos lett.
Szóval Dodót mindenki szerette. Különösen ezek után. A kocsmabeli társak beszélték, hogy tele szájjal nevetett és azt mondta: igazságot csinált. Nem „osztogat”, mint egy isten, hanem csinálja azt, akár a hóhér.
A múlt hónapban a rendőrkapitány meg is szólította Dodót:
– Barátom, most már ne kritizálj senkit, úgy is elég jól megy a temetkezési vállalkozóknak.
– Majd visszafogom magamat, uram! – ígérte Dodó és hunyorogva megkérdezte: – Mikor utazik el, uram?
A kapitány nem értette. De két nap múlva távirati parancsot kapott, áthelyezték. Dodót attól fogva mindenki jósnak tartotta – kivéve engem. De még nem nyilvánítottam véleményt.
Nemrégen rablók támadták meg a bankot. Azt ott, a kocsma mellett. Lövöldözést hallottunk, kitódultunk a térre. Dodó szeme összeszűkült, majd határozott léptekkel a bank felé indult. Valahonnan szirénázva közeledett egy rendőrautó.
Dodó belökte az ajtót. Három álarcos férfi éppen zsákokba gyűrte a pénzt, fegyvert fogva a rémült személyzetre.
– Hohó! – mondta Dodó és mosolygott. De nem sok jót ígért az a mosoly. Dodó sötétbőrű volt, vékony, csillogott a fogsora. Egyszerűen Dodó volt.
Az ijedt rablók azonnal lőttek. Fülsiketítően dörögtek a fegyverek. De a golyók elsüvítettek Dodó mellett. Az egyik pénztáros később ugyan azt állította, saját szemével látta: eltalálták többször is, de meg sem rezdült! És vére sem csordult, sértetlen maradt.
Dodó szeme rácsillant a legközelebb álló rablóra, mire az a szívéhez kapott, és a földre rogyott. A másik a kijárathoz indult a pénzt rejtő zsákkal. Dodó szelíd mosollyal utánaszólt:
– Csak nem akarsz már elmenni? Várd meg inkább a rendőröket! – és a varázserejével odaszögezte a padlóhoz. A harmadik már moccanni sem mert.
A rendőrök elvitték őket. Dodót megéljenezte a tömeg. Én is ott voltam az emberek között. Nemrégen költöztem ide, és úgy viselkedtem, mint a többiek. Nem volt szabad feltűnnöm. Nekem volt lakásom, és munkám is, nem úgy, mint Dodónak.
Este megvártam a sarkon. Egyedül voltunk a sötétben. Kimondtam a jelszót.
– Szóval te vagy az utódom. – mondta; nem örült túlságosan.
– Az Intergalaktikus Elnökség azt parancsolta, feddjelek meg. – mondtam halkan – Az Igazságtévőket nem azért küldték erre a bolygóra, hogy bohóckodjanak! Felelőtlenül viselkedtél, túl nagy híred lett. Átlátszó a ténykedésed, hamarosan még ezek a földiek is rájönnek, ki vagy valójában!
Dodó komoly volt, lehorgasztotta a fejét. Aztán átvéve az utasításokat, elment. Beleolvadt a sötétségbe. Nem néztem utána. Dodó most másik városba költözik, ott lesz Igazságtévő, ha nem is ilyen látványos módon. Nekünk nem szabad túlságosan feltűnni, mert az emberek még azt hinnék, mi – ők vagyunk. Azt hinnék, bármit megtehetnek, mint a filmhősök. Túlságosan bíznának az erejükben, és óhatatlanul ismét tragikus baklövéseket követnének el. Ők már csak ilyenek, tudjuk régen. Vigyázni kell rájuk.
A városkában többen keresték Dodót. Mi lett vele…? Elhintettem a pletykát: Dodót mégis fogja a golyó, alighanem meghalt. De ezt senki sem hitte el.
Nem bántam, hogy annyit beszélnek róla. Így legalább senki sem figyelt rám. Akkor sem, amikor elkezdtem áldásos működésemet. Pár hét múlva egy anyagyilkosra gyakoroltam némi hatást; az illetőt holtan találták. Biztosan öngyilkos lett, mondták többen és mondtam én is.
Dodóról már senki sem beszélt.