Délelőtt tízkor indultak el a vidámparkba. Anette feszült volt, mint mindig, ha Abellel együtt mentek bárhová is. Bár most másfajta feszültség is lapult benne. Főképpen a lelkében. Most már hetek óta készült erre a dologra, de valahol a lelke mélyén még mindig nem hitte el: meg fogja ölni a férjét!Ráadásul nyilvános helyen, mindenki szeme láttára.
Abel megérdemli, ezerszeresen megérdemli – még most is fájt az arca. Tegnapelőtt emelt rá kezet utoljára az a gazember. Anette már rég megbánta, hogy három évvel ezelőtt hozzáment. No persze, akkor Abel még helyes volt és kedves, és Anette azt sem tudta róla, hogy iszik. Ügyesen titkolta. Ha találkoztak, Abel mindig józan volt, dolgozott, és mindent megtett volna a menyasszonyáért… De amikor Anette már a felesége volt, hamar megváltozott minden. Most ott tartanak, hogy Abel nem dolgozik, és Anette pénzét szedi, lopja el. Majdnem minden nap részegen jön haza, ki tudja, hol kóborol esténként, éjszaka? És ha Anette csak egyetlen szót szól ez ellen, Abel máris üt.
Anette most is jókora napszemüveggel takarta el a szeme környékét. Ott bizony még napok múlva is látszani fognak a kék-zöld foltok, Abel keze nyoma. De most már ez sem aggasztotta. Csak készült, erősen készült. Titokban hónapok óta boszorkánykönyveket olvasott és olyanokat is, amelyek az emberi akaraterőről és annak csodás hatásairól szóltak. Nagyon remélte, hogy ma végre képes lesz arra, amit tegnapelőtt vagy a múlt héten még nem tudott megtenni. Pedig akkor is próbálta, és nagyon akarta. Most még inkább felkészült rá.
Aztán máris bent voltak, Anette vette meg a belépőjegyeket, ki más?
Abel ott ment a felesége mellett, de mintha már nem is lett volna ott. Bámészkodott, megnézte a nőket, és minden sörösbódénál megállt, egyszerre két pohárral is vett. Egyszer kínálta Anette-et is, aki dühösen visszautasította. Soha nem ivott. Most különösen, mert szüksége volt a tiszta tudatra. A nagyon tiszta akaratra. Abel persze csak vigyorgott, és felhajtotta a másik sört is.
Anette az óriáskerék felé vezette Abelt. Tudta, ez a gyöngéje, voltak már itt tavaly, akkor is felült rá és bohóckodott a legmagasabb pontján. Anette remélte, most sem lesz ez másképpen. Abelben már hat pohár sör volt, amikor odaértek. „Vegyél nekem egy jegyet. Vagy te is feljössz?” Anette csak a fejét rázta.
Percekkel később Anette jó helyet választott magának. Volt egy pad a közelben, ahonnan a fejét felszegve jól látta a sok különböző színű fülke között azt a sötétkéket, amelybe a férje szállt. Egyedül volt, ilyenkor délelőtt nem akadt sok vendég. Abel még intett Anette-nek, aki azonban csak bólintott, komolyan. Már készült. Az akarat úgy gyűlt beléje, mint tóba a víz. Mint láva a vulkán torkában.
Amint az óriáskerék elindult, Abel csak egy kézzel kapaszkodott. Élvezte, hogy mind magasabbra mennek, és hogy kinyílik a látóhatára. Már nem csak a vidámparkot látta, hanem az egész várost, sőt a tetőtenger fölött a távoli, kékes hegyeket is.
Anette valakikhez szólt némán. „Tudom, ez bűn. Ez gyilkosság. De ha nem teszem meg, ő végez velem, talán már napok múlva. Csak védekezem. Segítsetek! A világ mit sem veszít vele, sőt jobbá lesz nélküle… Segítsetek.” És közben gyűlt belé az akarat, erővé feszült, sűrűsödött.
Amikor a sötétkék fülke volt legfelül, Anette belsejében sikoltássá vékonyodott a néma kiáltás: „Nézz ki, Abel! Hajolj ki!” De Abel most nem hajolt ki. Az óriáskerék forgott tovább, ami fent volt, lejött, ami lent volt, felment. Anette nézte a fülét, benne azt a fekete fejet. Abel most nem intett, nem is látta a feleségét. Nem akarta látni? Alig várta, hogy a kabin ismét felemelkedjen. És akkor felállt. Tavaly is bohóckodott, integetett azt embereknek, lekiabált, amikor legfelül volt a fülkéje, felállt az ülésre, azt hitte, nagyon jópofa, és hogy mindenki őt nézi. Most se legyen másképpen!
„Akarom, akarom. Akarom, hogy kihajoljon, hogy a kezéből elfogyjon az erő, hogy ne találja meg az egyensúlyát, ha már elveszítette… Akarom, akarom!”
Belül sikoltott, szinte izzott az agya, annyira akarta. Az óriáskerék megint felment. Abel felállt az ülésre, egyik kezével fogta a korlátot, a másikkal integetett. Anette képzeletben felemelkedett, nagy madár volt, rárepült a sötétkék fülkére és a szárnyával megtaszította Abelt…
Becsukta a szemét. „Most, most akarom..!”
Egy sikoltást hallott, majd mind többen sikoltottak. Valami a földre zuhant. Anette nem sietett kinyitni a szemét. A nyugalom és az öröm lassan terjedt szét benne. Köszönöm, mondta valakiknek,és tényleg nagyon hálás volt.