Renáta már tavasszal észrevette, hogy az a kis fa a kert hátsó sarkában nem fog sokat teremni. Már a virágai is olyan kicsik voltak, a szirmok lehullottak, még mielőtt kinyíltak volna igazán. Valami baja van a fának, gondolta. Aztán elfeledkezett róla, sok dolga volt azon a tavaszon. A hideget mintha kisöpörte volna egy láthatatlan, égi takarító, az égbolt hajnalonta mind korábban világosodott és a reggelek kéken nevettek az asszonyra. Amikor délelőtt az első kört tette a kertben, a madarak már oly hangosan csattogtak, hogy néha a fülét is befogta, boldog mosollyal. Aztán persze dolgozott tovább. Ültetett, tisztított, dugványozott, kötözött. Néha majd’ elveszett a szőlőtőkék között – mindent maga végzett. Nem bor lesz a fürtökből: lassan megeszegeti. Már előre érezte a koraősz ízeit foghíjas szájában.
Csak akkor emelte fel a fejét, ha a kutya ugatott. Jött a postás, ritkán levelet hozott, még ritkábban pénzt. „Jónapot aggy’isten, Reni néném.” Aztán a csönd megint szétfolyt, jólesően. Ahogy nőtt a meleg, úgy szakadtak le a lapok a fali kalendáriumról. Minden nap új munkát hozott, a kertben, a ház körül. Már itt-ott dinnye kandikált ki széles levelei alól, a kukorica szemérmesen szülte eleinte ujjnyi csöveit, hogy aztán majdan a levelek hónaljából felnövessze őket. Még később pedig, mikor már szárazforró lesz a nyár, minden apró szél megzörgesse csonttá száradó leveleit.
A körtefán csak egyetlen gyümölcs fityegett. Kicsi volt az még, szinte semmi. Renáta, ha arra járt, csak rámosolygott: egy körte is gyümölcs, dolgozz, te fa. Ő ilyen volt. A szeme körbeölelte a fát, nem látott hernyót, káros fonadékot, levelet pöndörítő férget. Hát ment tovább, ezer más dolga volt.
A nyár is eljött, a meleg megülte a tájat. Renáta estefelé öntözött, a szivattyú mélyről hozta fel a vizet. Vödör fogantyúja csattant, teher nehezítette az asszony járását. Sohasem számolta meg, hány vödör vizet hordott ki napjában. A növények, meg a föld szomjasan itták. A nappalok forrósága után langyos éjszakák jöttek. Aztán beköszöntött az őszelő. A szilvafa ágait fel kellett támasztania, úgy megnehezedtek. Bogyók vöröslöttek a bokrokon, szőlőszemek zöldelltek-kékültek a tőkéken. Néhány alma piroslott ki a levelek között. No és – a körte.
Már hajnalban dér csípte a ködös tájat és borzongató volt a reggel is, amikor Renáta eljött a kert végébe. Egy kis lucernát sarlózott a nyulaknak. Akkor látta: nicsak, valami sárgállik a kis fán. Most nem látszott betegnek, inkább kivirult. Egészségesek, simák a levelei, a törzse. És mintha büszkén mutatná fel neki egyetlen termését. A jókora körtét, amely alig fért el az öregasszony két tenyerében.
Óvatosan szedte le, a világért sem akarta durván szakítani. Az meg sima héj-bőrrel, mintegy engedelmesen, érintésre már el is vált a fától és kellemes kis súlyával elhelyezkedett Renáta tenyerében. Akár egy állatka, amely most megtalálta gazdáját. Renáta állt egy pillanatig, már nem is körtét nézte, hanem a kertet. A sok munka, az évek, ahogyan telnek... Régebben sokszor lázadt fáradó izmokkal, kesernyés fáradtsággal. De most valahogyan megbékélt. Sohasem hitte volna, hogy egy fa magányos gyümölcse ennyire megnyugtathatja. Nem fájt most a lába, sem a háta. De a lelke sem. Pedig hát lenne mitől, miért. A lánya elment örökre. Baleset volt, mondták. A fia meg messze lakik, ritkán látogat haza, új családja van... Renáta néha gondolt a férjére is. De hát ilyenkor, dologidőben a temető is messze van. Nagy a hőség, poros az út. Majd késő ősszel, ha már nem lesz munka a kertben... Akkor kijár ismét. Az a két sír közel van egymáshoz, Renáta keze már ismeri a kis kapa meg a vízhordó edény fogását, súlyát.
Lassan vitte be a körtét. Úgy érezte, ünnep van, ezért most a ház is másféle lett. A sötétülő délután éppen csak jelezte a közelgő estét. Régen az inas jött elöl és őt megpillantva mindenki tudhatta, hogy peckes tartása, kimért lépései azt jelentik: valahol mögötte már jön az úr is. Az éjszaka a délután, az alkonyat ura. Ha megjön, ezek eltűnnek, felszívódnak, semmivé foszlanak.
De még csak szürkeség uralta a kora őszi tájat. Renáta hozott egy kis kést, leült az öreg lócára. Hány ezerszer ült már itt, estefelé?... Csönd volt a kertben, csak egy harkály kopogott valahol. A fák megnőnek, termést hoznak, aztán... Renáta egy pillanatra önmagát is fának érezte. Volt gyümölcse, amely lehullott és volt, amelyből másik fa lett. Az élet megy hát tovább.
A szürkeség egyelőre a fák és a szőlőtőkék között lapult. Meg valahol messze keleten, onnan jött nesztelen léptekkel, sebesen. Ez is egy nap, meg lesz is még nap – sóhajtotta Renáta és utoljára megsimította a körtét. Milyen szép, egészséges. Csak nekem termette a fa, csak nekem nőtt – gondolta. Aztán lassan, óvatosan belevágott. Édes lé csurrant, a körte belül puha volt. Amikor kicsiny darabokat szelt le belőle a késsel és lassan a szájába tette, tudta: megérte. Megérte, hogy egész nyáron annyit dolgozott. A többi fa, a többi bokor, a föld is neki adja a gyümölcsét, csak neki.
Az asszony ült a tornácon és evett. Az égen, igen magasan kigyúlt az első csillag. Aztán, mintha összebeszéltek volna, egyszerre zendített rá az összes környékbeli tücsök. Ezüsthangú énekük azonnal betöltötte a tájat.