Bonnert igazgató úr szigorú ember volt.
És kegyetlen. Meg igazságtalan. És undorító. Clara ezt mind tudta, egyetlen másodperc alatt villant át a fején az összes jelző, naponta többször is. Az igazgató nevéhez már eleve odatapadtak ezek a szavak a fejében, másképpen nem is tudott rá gondolni.
Az árvaház a város szélén állt. Ilyenkor decemberben örökké szürke volt az ég. Fagyos szelek fújtak, Clara is fázott. Állítólag a várostól kaptak pénzt téli ruhákra, de az árváknak csak egy-egy vékony kabát jutott. A gyerekek azt suttogták, hogy az igazgató meg a könyvelő zsebre tették a pénzt. Az árvák még ezt is elnézték volna, ha az igazgató kedvesen bánik velük. De Bonnert talán azt hitte: háborúban vannak. Parancsnok volt, a gyerekek katonák, akik futólépésben teljesítik az utasításait, és ha nem, hát azonnal büntetés jön. Mindenki rettegett a sötét szobától, akadt, akit két napra is bezártak oda étlen-szomjan.
Clara azon a reggelen kirendelték, hogy mossa fel a főbejárat előtt a teraszt és a lépcsőket. Vitt egy vödör meleg vizet a konyhából, leöntötte a teraszt, sikálta szorgalmasan. Később észrevetette, hogy a víz már nem is víz, odafagyott a betonra. Egyszer majdnem el is csúszott rajta. Clara agyában merész terv bontakozott ki. Visszafutott a hallba, megnézte a faliórát, aztán kívül az ajtó mellett a fali hőmérőt. Fél nyolc volt, mínusz négy fok, és csütörtök.
Bonnert, a kegyetlen minden csütörtök reggel háromnegyed nyolckor elmegy a városba, a polgármesteri hivatalhoz, beszámolni. A kocsija lent parkol az udvaron. Negyedóra múlva jön, szokott sietős lépteivel átvágtat a teraszon, le a tizenkét lépcsőfokon, és…
Hogy mi lesz az „és” után, az most Clarától függött. A lány nem sokáig töprengett. Még nagyon is jól emlékezett a jelenetre, amikor Bonnert behívatta az irodájába. Csak ketten voltak ott. Bonnert valósággal tajtékzott, mert Clara állítólag nem jelentkezett krumplihámozásra a konyhán, amikor oda volt beosztva. Ő próbált védekezni, hogy hiszen ugyanakkor a tanteremben is kellett volna lennie, az árvaházban ekkor éppen szabás-varrást tanítottak a lányoknak, egyszerre két helyen pedig nem lehetett. Szabás-varrás óra csak kétszer van egy héten, ott a helye… – de Bonnert nem csak durván letorkolta, még meg is ütötte. Az arcán. Egyik kezét rászorítva szaladt ki aztán Clara a folyosóra – már amikor Bonnert engedélyt adott neki a távozásra. Más gyerekektől tudta a lány, hogy ilyesmit ők is átéltek már, nem is egyszer.
Clara arca mintha most is égett volna, vörösen… A szégyenérzés visszatért. Maga sem tudta, melyik pillanatban döntötte el, hogy itt az idő, az alkalom, hogy kamatostól megfizessen Bonnertnek minden megalázásért. Tizenhat évének fürgeségével sietett vissza a konyhába. A szakácsnő éppen ránézett, hát először a melegvizes csapot engedte meg, de amint a szakácsnő másfelé nézett, azonnal átváltott a hidegre. Ugyanúgy megtöltötte a másik vödröt is. A kettő egyszerre nehéz volt, de az idő szorította kicsit. Tessék-lássék kell beléjük felmosószer is, jutott eszébe. De akkor talán nem fagy meg a víz… hát inkább nem tett bele semmit. Kint a jeges szélben körülnézett. Sehol senki – és bentről sem láthatták őt. Nem erre néznek a hálótermi ablakok. Kiment a terasz szélére, az első vödör vizet a lépcsőkre öntötte. A másikat a teraszon terítette szét, vékonyan. Csak utána tett pár csepp felmosószert a vödrökbe, meglötykölte a maradékkal a fenekén. Senki sem mondhatja majd, hogy nem súrolta fel a lépcsőket és a teraszt!
Lassan, nagyon lassan ment befelé. Átvágott a hallon, a takarítószekrénybe tette a vödröket, aztán visszament a hallba és beállt egy pálma mögé. A növény jókora ládában álmodott a tavaszról, amikor ismét kiviszik a teraszra.
Bonnert pontban hét óra negyvenháromkor lépett ki irodája ajtaján. Energikusan sietett le a benti lépcsőn. Megszokta már, hogy senki sem kerül az útjába. Már a hallban érezte, hogy odakinn hűvösebb lehet a megszokottnál, „ez az első igazi téli nap”, gondolta. Utálta a telet és a legszívesebben azt is megregulázta volna, ha tőle függ. De nem tőle függött, és Bonnert ezt nagyon igazságtalannak találta.
Clara látta, hogy az igazgató becsukja maga mögött az ajtót. Máris utána sietett. Nagyon remélte, hogy azt fogja látni, amit akart.
Bonnert végigrobogott a teraszon. Csak kis késéssel fogta fel, hogy léptei szokatlanul könnyűek, és egyszer csak azt érezte, hogy mintha már nem is érne a betonhoz. Mert repült. A legfelső lépcsőfokon egyszerűen átbukott, fejjel előre zuhant az éles szélű fokokra…
Clara egész testében remegve állt még a hallban. Várt. Ha meglátja Bonnertet, amint megy a parkoló kocsijához… De nem látta meg. Valahol a lépcső aljában fekhet véresen? Clara azt remélte, holtan. És nem is szégyellte ezt az érzést. Kivárt még pár percet, és lassan, nagyon lassan – hiszen síkos a jég! – óvatoskodott ki a terasz szélére. Bonnert már mozdulatlanul feküdt a lépcső alján: a feje furcsán féloldalt, szeme a borús, sötét égre nyílott.
Clara visszament a hallba. Majd más találja meg, más fog sikoltozni, más telefonál a mentőkért. De már fölöslegesen, értette meg, és hirtelen nagyon, nagyon jó kedve kerekedett.