Gitta sokat szenvedett az utolsó tizenegy évben. Most jött el az a pillanat, amikor azt mondta: elég. Csak ő tudta, hogy a férje egy kegyetlen alak. Persze kifelé csak egy hivatalnok, látszólag szelíd férfi. Egy, csak egyetlen embert uralt: a feleségét. De azt nagyon. Nem volt gyermekük, nem volt senkijük, mindketten egyedül voltak már, amikor összekerültek. Gittát tönkretették ezek az évek Ludwiggal. Az idegei sokszor felmondták a szolgálatot, naphosszat sírt. Ludwig hazajött a munkából, ordított és parancsolt, Gitta pedig ugrált. Az asszonynak nem volt szakmája, legfeljebb takarítást vállalhatott volna, de Ludwig azt sem engedte. Gitta legyen otthon, tartsa rendben a lakást, főzzön és vasaljon, készítse be neki a ruháját, minden gomb legyen a helyén és a mosógép meg se álljon.
Ludwig olykor meg is verte asszonyát. Senki sem tudott erről. Gitta ütésnyomokkal az arcán nem ment el vásárolni sem, várt pár napot, míg sérülései lelohadtak, eltűntek. Nem voltak barátaik, senki sem járt hozzájuk, ők sem mentek senkihez. Néhány éve Gitta fölfedezte az internetet. Napközben sokszor titokban szörfölt. Egyszer maga sem tudta, miért – vagy nagyon is tudta, de önmagának sem vallotta be? – felment a mérgekkel foglalkozó honlapokra. Kiderült, néhány komoly mérget természetes anyagokból is ki lehet keverni. Különösen füvek, gyökerek, fakérgek gazdagok nem egy olyan anyagban, amelytől az ember akár meg is halhat.
Egy évig tartott, míg sikerült összeállítani a mérget De ez nem iható vagy ehető volt, inkább csak a bőrön át szívódott fel, úgy hatott. Gitta addigra már szakértőnek érezhette magát. Egyetlen gondot kellett megoldania: hogyan juttassa be a mérget Ludwig szervezetébe? Egy napon, amikor férje szemlét tartott a gardróbban és kihúzta a zoknis fiókját, kedvtelve szemlélte a színek szerint csoportosított ötven párat – minden reggel frisset vett fel – Gitta is megkapta az ötletet.
Június végén összeállította a mérget. Zöldes, kellemes illatú folyadék volt. Attól kezdve Gitta a kiválasztott zoknikat abban áztatta, majd bent a házban szárította meg, napfény ne érje. Aztán egyik reggel egy mérgezett pár zoknit készített férje cipője mellé. Az felvette, rá a cipőt, és ment a hivatalba. Gitta nem tudta, mikor fog hatni a szere, sejtette, hetekig kell adagolnia.
Akkoriban még csak minden másnap adott rá mérgezettet. Hamarosan meg már minden reggel. Két hét múlva Ludwig arra panaszkodott, hogy a hivatalban rosszul volt. Később meg arra, hogy útközben hazafelé a buszon megszédült. Hogy nincs rendben, azt a kollégái is látták a hivatalban.
Gitta a neten arról is olvasott, hogy a szer, amit alkalmaz, a szív működésében okoz zavarokat. Ha elég kitartó a mérgezés – tanácsolta az anonim szakértő valahol a világ másik végén – akkor a bőrbe juttatott méreg hatásai összeadódnak. Nos, Gitta kitartó embernek tartotta magát. Tizenegy évig bírta férje zsarnokságát, most pedig kitartóan készítgette a mérget, áztatta bele a zoknikat, szárítgatott – és várt.
A harmadik hét végén egy délután Ludwig nem tért haza. Gitta eltűntette a mérget és még annak nyomait is. Csak este értesítették egy kórházból, hogy náluk van a férje, mentő hozta be. Mire Gitta busszal elérte a Belvárost és megtalálta a kórházat, már csak a rossz hírrel fogadhatták. Megtudta: férje szíve felmondta a szolgálatot. Lekísérték a proszektúrára is, ahol azonosította a férjét. Megkapta a ruháit. Amikor kijött a kórházból, a rögtönzött csomagból kivette a zoknikat és bedobta egy kukába. Aztán máris a buszmegállóba ért. Gitta mindig csöndes asszony volt, hangját sem hallotta senki. De amikor megjött a busz és felszállt rá, leghátul ült teljesen egyedül és majdnem hangosan énekelt örömében.