Ketten álltak az erkélyen. A legmagasabb emeleten, ahonnan lenézve szinte az egész város a lábuk előtt hevert. Az anya szép nő volt, érett, de erőszakos, akaratos és kemény. A fia most múlott harminc, de még mindig az anyjával élt. Nem tudott tőle elszakadni, és mindig azt tette, amit az anyja parancsolt. A nő úgy hitte, most sem lesz másképpen.
– Odamégy, és végzel vele. Mitől kéne tartanod? Senki sem fogja látni. Téged nem ismer, nem tudja, ki vagy. Közte és köztem van egy régi számla, most majd kiegyenlítjük. A pasas öreg és gyenge, nem kell tőle tartanod. Nem fog védekezni… Egyedül lakik egy kicsi házban a város szélén. Még ha kiabál is az utolsó percben, ki hallaná meg?…
– De mit követett el? – kérdezte Martin kiszáradt szájjal. Az anyja már sok mindent követelt tőle az évek során, de gyilkosságot még sohasem.
– Egyszer régen becsapott engem. Megsértette a büszkeségemet. Eddig nyeltem és hallgattam, de most… most már sietni kell, hisz bármikor meghalhat magától is.
– Nem lenne egyszerűbb megvárni azt? – Martin reménykedett, hogy az anyja lemond a szándékáról. De az asszony vékony ujjai görcsösen markolták a korlátot:
– Nem, nem! Éppen hogy sietni kell! Még kisiklik a kezemből! Én akarok végezni vele, ne a betegség vigye elé!
„Akkor miért nem mégy oda magad?” – kérdezte volna Martin keserűen. A legrosszabb az volt az egészben, hogy pontosan tudta: az anyja felőrli az ellenállását, hiába vitatkozik és ellenkezik, ma vagy holnap csak elindul arra a címre és teljesíti az asszony akaratát. Ahogyan mindig. Bár embert ölnie még nem kellett.
Martin félt.
…És ezért másnap első útja a rendőrségre vezetett. Pascal felügyelőről olvasott a bulvárlapokban. Más rendőrt nem ismert névről, hát őt kereste. A felügyelő harmincöt éves, nyílt arcú, bizalomgerjesztő ember volt. Szótlanul hallgatta végig Martint, és azonnal kész tervvel állt elő:
– Írja le a címet. Most elmehet és tegyen mindent úgy, ahogyan az anyja kéri. De beszélje rá, hogy legyen ott ő is. A többi a mi dolgunk.
Másnap este két árny szállt ki egy autóból. A környék sötét és csöndes volt. Csak egy lámpa világlott arrafelé – annak a háznak a bejárata fölött. Az asszony dühös volt:
– Magadtól semmire sem mégy, mindenhol ott kell lennem? Majd fogom a kezedet, hogy meg ne ijedj a sötétben, te szerencsétlen!
Martin az ajkába harapott.
Bármerre nézett, nem látott rendőröket. Pascal cserbenhagyta? A csalódottság elkeserítette a férfit.
Az ajtót halkan nyitották be. Alig nyikordult. Az idegen házban anyja igen otthonosan mozgott. Martin agyában egyfajta gyanú rajzolódott ki, de még nem szólt. Aztán máris a hálószobában voltak. Egy férfi feküdt az ágyban. Öregnek látszott, védtelennek. A neszre fölébredt és rájuk mosolygott:
– Szervusztok. Miért nem nappal jöttetek el…? Louise, alig változtál.
Louise, Martin anyja a fiára nézett:
– Mire vársz! Kapd föl a párnát és nyomd az arcára, de gyorsan! Jó sok pénzt örökölhetünk utána!
Martin fogta a párnát. Az anyja delejezve nézett rá, engedelmeskednie kellett. Mint mindig. Az idős férfi valamit motyogott, ijedten. Martin Pascal felügyelőre gondolt és anyja kezébe nyomta a párnát:
–Csináld magad! – kiáltotta és kiviharzott a szobából. A sötétben egyenesen a felügyelőbe rohant, aki tenyerét Martin szájára tapasztotta.
Louise nem habozott. A párnával az ágyhoz lépett és a kapálózó öreg arcába nyomta…
A rendőrök alig bírták leszedni róla: a közelben várakozó mentősöket is be kellett hívni, oxigént adtak a férfinak. Közben Pascal halkan magyarázta Martinnak:
– Az anyja gazdag férfiakkal ismerkedett, elcsavarta a fejüket, elérte, hogy rá testálják a vagyonukat. Ezután az illetők ilyen-olyan módon elhaláloztak. Már figyeltük őt egy ideje. Jól tette, hogy a kezébe adta a párnát. Rejtett kamerával egészen jó videófilm készült az esetről… Képes lesz most már az anyja nélkül élni, Martin?
Martin mélyre szívta a levegőt. Felnézett a sötét égre. Ezer csillag ragyogott, és mind csak neki ontotta a fényét. A legszívesebben kiáltotta volna, teli torokból:
– Igen! Igen!