Családban marad
Novellák Bűnügyi
Vincent Broglie ősi nemesi család sarjaként már nem élhetett, pedig nagyon jó lett volna. Csak a régi hírnév volt meg, de arról sem sokan tudtak. Vincent úgy nőtt fel, hogy már az apját sem szólították grófnak. A huszonegyedik században aztán végleg befellegzett az arisztokráciának. Vincent ezzel megbékélt volna, de hogy elvették tőlük a Matar-gyémántot, abba soha nem nyugodott bele. A családja hatvan éve emlegette azt a vérforraló, állami önkényt. Állítólag még a nagyapjáé volt, aki Indiából szerezte. Az utolsó háborúban az állam javára elkobozták a család más vagyonával, birtokaival együtt, merthogy a Broglie-k állítólag az ellenséggel rokonszenveztek. A háború után hosszasan pereskedtek, de alig valami került vissza. Ezzel vette kezdetét a Broglie-k hanyatlása, nem is maradtak az országban, külföldön telepedtek le. Vincent apja ugyan végig őrizgette a Matar-gyémánt üvegből készült olcsó másolatát, majd a fiára hagyta, emlékeztetőül: „Ha eljön az alkalom, szerezd vissza az eredetit!”. A Borglie-k pénz nélkül elszürkültek, senki sem figyelt rájuk. Vincent már hivatalnokként kereste a kenyerét. Ezt vérforralónak tartotta. A Matar-gyémánt továbbra is az államé volt és pár éve ebben a vidéki múzeumban állították ki. Őszintén szólva az egész múzeumban nem akadt még egy ilyen értékes tárgy. Vigyáztak is rá, egy terem közepén külön vitrinben tartották, elektromos zár és biztonsági kamerák védték.
Vincent Broglie csütörtökön délután háromkor vett egy jegyet a pénztárban. Viszonylag jól öltözött, fekete parókahaj és vastagkeretes szemüveg volt rajta, műkritikus benyomását keltette. Szép bajusz segített takarni az arcát. Az egyik lábát kicsit húzta. Nem feltűnően, de annyira, hogy aki látta, ezt a testi hibát összekapcsolta külsejével. A látogatók – ma elég kevesen voltak - később majd azt mondják a nyomozóknak, volt itt egy sánta férfi is.
Tudta, hogy kamerák figyelik, de azt is, hol van a holtterük. Az elmúlt hetekben különféle öltözetekben járt már itt, kifigyelt,e amit kellett. Volt egy újság a belső zsebében. Meg egy kis dobozka, tele vattával. Megnézte, a helyén van-e a Matar-gyémánt, aztán az egyik félreeső folyosón meggyújtotta az újságot, a mennyezeti tűzérzékelő alá tartotta. A füstjelző működésbe lépett, megszólalt egy vészcsengő. Vincent a takarítófülke kacatjai közé dobta az égő lapot, még látott pár fellobbanó lángot és sietett a terembe. Ekkor aludtak ki a lámpák és haltak meg a kamerák – a tűzriadót elrendelő berendezés ilyenkor automatikusan kikapcsolta az elektromosságot is.
Vincent látta, most senki nincs a teremben. Szájában volt az üveg utánzat. Felnyitotta az átlátszó burkolatot, kicserélte a két kis tárgyat, visszakattintotta az üvegfedelet és máris sietett kifelé. A folyosón látogatók futottak, hátulról rájuk kiáltott:
- Futás, már ég a folyosó!
És csakugyan volt némi füst. Mindenki menekült. Vincent is kitört a múzeum elé. Akkor jöttek meg a tűzoltók. Valaki visszakapcsolta az áramot, a futva érkező igazgatónak jelentették, hogy a Matar a helyén van, mire az megkönnyebbült. De Vincent tudta, kevés az idő, ha jobban megnézik a gyémántot, kiderül a turpisság. A kis tér másik oldalán, a több száz éves házak árkádjai alatt volt a posta, arrafelé sántikált. Hat perccel azután, hogy a múzeum „kigyulladt”, Vincent álruhájában egy kis gyógyszeres csomagot adott fel a saját külföldi címére. Aztán beült a mellékutcán hagyott bérelt kocsijába, kihajtott a város szélére. Befordult egy kis erdőbe, csöndes tó partján levetkőzött, ruháit, cipőjét, álhaját, szemüvegét berakta egy zsákba, más ruhát öltött, a zsákba tett egy követ és a tóba süllyesztette. Aztán elrobogott. Ha útközben megállítanák, mivel bizonyítanák, hogy ő lopta el a gyémántot?
Nem állították meg. Mire észrevették, hogy üveg van a Matar helyén,Vincent már az országot is elhagyta. Most már nem maradt más dolga, mint hazamenni és holnap-holnapután várni a postást. „Kár, hogy apa nem érhette meg. A gyémántot elkobozták igaztalanul, de visszaszereztem. Most már örökre a családban marad.”