Julie olyan boldog volt, mint még soha. Hiszen lám, tegnap este volt az esküvője, a lakodalom hajnalig tartott. Alig aludtak valamicskét Roberttel, és máris indulnak a nászútjukra! Hát van ennél nagyobb boldogság?
Délelőtt tizenegy volt. A taxis éppen az imént dudált, amikor bekanyarodott a fák között álló szép villa elé.
Julie szerette Robertet, ezt a nagy mackót, aki ebben a nagy villában élt az anyjával. Nem túl gazdagok, de tehetősek, és Julie-nek nem lesznek anyagi gondjai. Majd szül egy-két szép gyereket, dolgozik tovább a szakmájában. Ez a ház a nagy kerttel és az úszómedencével valóságos paradicsom lesz a gyerekeknek. No és itt van Robert anyja, Lynette! „Milyen kedves, madárcsontú öregasszony, szépen mosolyog, és biztosan nagyon szeret engem. És majd imádni fogja az unokáit is”, futott még át a fején.
Robert egy nagy utazótáskát cipelt, Julie meg egy kisebbet, így mentek az emeleti folyosón a lépcső felé. A nyitott ajtón át beláttak Lynette szobájába. Az idős, apró asszony egy nagyobb szekrény méretű, de a szoba sarkába befalazott fülke előtt állt, amelynek vastag, szürke acélajtaja tárva volt. Mint egy nagyobb páncélszekrénynek. Robert odament, megcsókolta az anyja arcát, majd kifelé jövet látta felesége csodálkozó tekintetét, hát megmagyarázta:
– Páncélszoba, nem hallottál még róla? Akkora, mint egy teakonyha, hogy ha kell, nagyobb tárgyakat, akár festményeket vagy bármi mást betehessünk. De belefér még egy ember is. A mama ott tartja a részvényeinket, az ékszereit, mindent, ami értékes. Mama, vigyázz! – szólt még vissza – Tudod, az ajtó hajlamos magától becsukódni és odabent csak öt percre van levegő, mondták a cég emberei, amikor beépítették! Julie, szívem – fordult vissza a feleségéhez –, ez a táska az utolsó, leviszem, és majd gyere utánam!
Robert még egyszer búcsút intett az anyjának és ment. Julie hallotta, hogy robog le a lépcsőkön. Ekkor ő is odament Lynette-hez, aki a páncélszoba nyitott ajtajában állt, háta mögött egy belső polcon papírok, ékszeres dobozkák. Julie közelebb hajolt, hogy csókkal búcsúzzon ő is. De ekkor valami szörnyűséges dolog történt. Lynette arca eltorzult a haragtól, szeme, mint a kígyó hideg és könyörtelen tekintete tapadt a menye arcára és halkan sziszegte:
– Gyűlöllek, Julie, amiért elvetted tőlem a fiamat! Amint hazajöttök, nem lesz egy pillanatnyi nyugtod sem, minden nap kitalálok majd valamit, hogy megkeserítsem az életedet, te nyomorult ribanc!
Julie érezte, ahogyan megfagy benne a vér. Erre nem számított, valami összeomlott benne és nagyon, nagyon hideg lett ott belül. Rettenetes volt látni azt az iszonyú gyűlöletet, ami az öregasszonyt eltöltötte. Julie egy pillanatig nem tudta, mit tegyen. Aztán hirtelen megértette: ha nem akarja a következő éveket szenvedéssel tölteni, mígnem őt is átitatja majd a gyűlölet, sőt talán Lynette fiát, Robertet is meggyűlöli – most kell tennie valamit. Most kell elfojtani csírájában ezt a borzalmat! Lynette-ben és önmagában is. Véget vetni ennek a rémálomnak, mielőtt egyáltalán elkezdődhetne.
A döntés gyors volt. Villámgyors. Julie belökte az anyósát a páncélszobába, és vállal betolta az ajtót. Még hallott egy meglepett kiáltást, aztán a hangot elfojtották a fémlemezek. Egy kis kattanás – a zár a helyén van, automatikusan beugrott. Julie felkapta a táskáját és szaladt le a lépcsőn. Robert és a sofőr éppen betették a táskákat a csomagtartóba. A nászutasok beültek és a kocsi elindult.
– Elbúcsúztál a mamától? – kérdezte a férfi.
– Természetesen.
– Ugye, milyen kedves asszony! És hogy szeret téged!
– Igen, Lynett nagyon szeretetreméltó… Mondd, Robert, az utunk csak két hétig tart?
– Igen, szívem. Szeretnél tovább maradni Hawaiin?
– Legalább egy hónapig – súgta a férfi fülébe, szégyenlős mosollyal. Igen, kell egy hónap, hogy elfelejtse a páncélszoba látványát, bár az emléke mindig kísérni fogja. Különösen, ha ebben a villában fognak élni.
– Nagyon boldogok leszünk, drágám – ígérte Robert, és Julie most már nem kételkedett a férje szavában.