Lunger, a férje, azon a héten már másodszor ütötte meg Sandrát. A nő behúzta fejét a vállai közé. Ez már így megy majd egy éve és a düh csak gyűlt az asszonyban. Még nem tett ellene semmit, Lunger talán ezért is bátorodott fel. Régebben a felesége villogó szemmel nézett rá, egyszer a körmeivel fel is szántotta az arcát, akkor hetekig nem szóltak egymáshoz. De Lunger nem szokott le az ütésekről. Sandra tűrte.
Ám egyre többször jutott eszébe a nagyanyja. A családban kínosan kerülték a témát, mintha valami betegség lenne, hogy a kiowa törzsből származott. Errefelé mindig éltek indiánok, és mert a nagypapának megtetszett ez a lány, hát el is vette. A rezervátumból nősülni nem volt népszerű dolog fél évszázaddal ezelőtt. A nagyi tíz éve halt meg. Sandrának nemrégen eszébe jutott, hogy párszor együtt mentek ki a folyópartra. Ő tizenkét éves lehetett, a nagyi hatvan múlott. Ültek csöndesen a hegyoldalon és nézték a folyót, ami jön a hegyről, a sziklák között megszorul és felgyorsul.
Ha erre jönnek a pisztrángok, Lunger kimegy a magas partra és bedobja a horgát.
A nagyi arról mesélt: az ősei hogyan bántak el ellenségeikkel. Holdtalan éjszakán szálfenyő tövéből kiásott gyökereket főztek bele az ellenség ételébe – a nagyi a gyökér nevét csak a maga nyelvén ismerte. Attól az ellenség erejét vesztette, napokig alig evett, mozdulni sem tudott, aztán meghalt. Sandra most is emlékszik, hogy megborzongott erre a szóra. Akkor a nagyi abbahagyta ezt a témát, elküldte őt tíz lépésre magától, fordítson hátat… Sandra nem tudta, mi történik, de abban biztos volt, hogy valamiigenis történt, de micsoda? Bizsergett a tarkója. Mire bármit is tehetett volna, eldőlt a fűben. A nagyi nevetve szaladt oda hozzá, megsimogatta a fejét és már minden rendben volt. Amikor legközelebb kijöttek a városkából, elmondta a kislánynak: „Rejtőzz el. Nézd erősen a tarkóját, csak azt. Ne figyelj másra. Ő ne lásson, de te lásd őt! Képzeld el, hogy szétnyitottad a fejét, csináltál ott egy körömnyi lyukat, és belemégy az agyába. Közben mond, mit akarsz tőle. És az lesz.” Sandra persze nem hitte el. A nagyi néha olyan furcsákat szokott mondani, a felnőtteknek is.
Szerda délben Lunger előszedte a horgászbotjait. „Megjöttek a pisztrángok”, mondta és a felszereléssel a vállán sebesen távozott a folyó felé. Miután Lunger eltűnt, Sandra kicsit felszabadult. Ám valami okból a nagyi arcát látta. Nem is kellett becsuknia a szemét, hogy lássa: ott van. Csak az arca, de az komoran nézett Sandrára. Nem szólt egy szót sem, Sandra mégis tudta valamiképpen, mit mondana:: „Menj a folyóhoz!”
Tétován tett-vett, nehezen szokott dönteni. Közben ismét megjelent a harag, amiből egyre több volt benne. Feszítette már az agyát, szorította a lelkét. Meddig lehet kibírni egy ilyen alakkal, mint ez a Lunger? Válni nem akar, gyerekeket nem akar, dolgozni sem szeret, és ha iszik, kibírhatatlan. Meg kell tőle szabadulni.
Amikor idáig jutott gondolataiban, a nagyi mintha halványan mosolygott volna. Ezt kell hát tenni. Sandra végre döntött, becsukta a házat és ment a folyó felé. Fel a dombra, aztán a mogyoróbokrok takarásában a sziklás partra. Hamar meglátta a férjét. Sandra hangtalanul ment, az ősei így lopakodtak egykor a hadiösvényen.
Két szikla közé lapult. A tekintete megkereste Lunger tarkóját. A férfi a legszélső sziklán állt, két kézzel tartotta a botot, bedobta a műlegyet és kiemelte megint.
Lunger eleinte semmit sem érzett. Pedig Sandra kitartóan, megszakítás nélkül nézte a férfi tarkóját. A napbarnított nyakát a sapka széle és az ing gallérja között. Lunger egyszer odanyúlt, bizsergett neki? Kétszer hátra is nézett, hiába. Aztán megint csak a rohanó vizet látta.
Sandra képzeletben körömnyi lyukat vágott a tarkón, pontosan középen, a bőr félrehúzódott, vér is csöppent, már csontok fehérlettek. Erősen gondolta: „Lépj előre. Csak egy lépést..!” Ami az imént még vágy volt benne, most paranccsá izmosodott. Ellenállhatatlan volt.
És végre Lunger tett egy lépést. Sandra még utoljára szinte lökött rajta szavakkal, elképzelte őket, máris ott voltak a férfi agyában.
Lunger rekedt ordítással, fejjel előre zuhant a fehéren habzó vízbe. Még egyszer felmerült véres arccal, de ezt senki sem látta. Sandra sem. Mégis, mintha látta volna – a nagyi szemével. Mert a nagyi ott lebegett a folyó fölött, és amit látott, mutatta az unokájának is.
Percekkel később Sandra hazaindult. Az ösvényen lépkedett és úgy érezte, mintha festék lenne az arcán. Odanyúlt: semmi. Mégis látta a csíkokat, amit ősei felfestettek, mielőtt hadiösvényre léptek volna.