– Ha elered az eső, nekem annyi – jelentette ki Michel, és komolyan gondolta. Mindketten a szakadék szélén álltak és lefelé néztek. A villa ott a mélyben szinte közvetlenül a meredek sziklafalhoz tapadt. Vagy ötven méter mélyen alattuk fehérlettek az épület falai. Michel óvatosan nézett le:
– Nem használhatok kötelet, sem más eszközt, észrevennék a szomszédok. Amint besötétedik, ezekben az eső vájta kis sziklacsatornákban kúszok le. Ezek elvisznek egészen a tetőig. Ha szerencsém van, egy csöpp eső sem lesz ma éjjel. Egy óra alatt lejutok zajtalanul és onnan már beereszkedhetek az udvarra. Kicsinálom a nőt és a főbejáraton át távozom. Persze az ékszerekkel.
– Muszáj megölni a nőt? Ki az egyáltalán? – kérdezte Bert kiszáradt szájjal. Sokszor segített már Michelnek, de nem voltak igazi barátok. Bert már többször szakítani akart cinkosával. Michel könyörtelen. Nem egyszerű betörő, akkor is gyilkol, ha nem kellene. Lám, most is előre tervezi, hogy végez a villa gazdag tulajdonosával.
Michel most nem felelt. Elhúzódtak a városi villanegyed fölé magasodó sziklafaltól. Michel csak annyit morgott: ”Majd vigyázol rám innen fentről. Zseblámpával jelzek, ha bejutottam. Akkor lemégy körben, beülsz a kocsiba és az utcasarkon megvársz. Eltűnünk a városból semmi perc alatt.”
Eljött az éjszaka. Éjfél előtt megint ott voltak. Michel bőrkesztyűvel, övében pisztollyal és a fekete zsákkal. Kitapogatta, hol van az első kis csatorna, amit az évszázadok során a lezúduló esővíz vájt magának. Ezek hol jobbról, hol balról szaladnak a szakadék meredek falán. Összeérnek, elválnak. Ha valaki ügyes – és Michel alpinista volt, ma is sokat gyakorol –, megtarthatja magát az embertörzsnyi széles bemélyedésekben. Így lejuthat a háztető magasságáig, nem gond. Kivéve, ha eleredne az eső. A kis csatornákban percek alatt összegyűlik az áradat és mindent elmosva maga előtt zúdul a mélybe. A város gondoskodott vízelvezetésről a sziklafal alján.
– Csak hogy tudd: a nyanyát Patricia Chazelnek hívják – és Michel eltűnt a sötétben. Bert még egy ideig hallotta, hogy motoszkál a homályban, kisebb kavicsok szaladtak alá, majd csönd lett.
Patricia Chazel… Bert behunyta a szemét. Emlékezett. Patricia akkor még egészen fiatal nő volt, amikor eljutott a rezervátumba. Hallotta a nagy szerencsétlenség hírét és az árva fiút kereste, akinek az apja varázsló volt… Patricia magával vitte Bertet, és jó iskolába járatta. Fizette a költségeit. Akkor kapta a Bert nevet is. Patricia nagyon sokat tett érte. Ám később Bert középiskolába ment, az asszony más gyerekeket is támogatott, egyre ritkábban találkoztak. Bár ha összefutottak néha, Patricia néni mindig megkérdezte: „Hogy megy a sorod, Bert fiam?” Bertnek soha sem volt elég ereje, hogy megmondja neki: betörő lett belőle. Vonzotta a könnyű pénz, utálta a munkát. No és felbukkant Michel is, aki ügyes, mellette lehet keresni. De hát Michel nagyon vad…
Bert megrázkódott. Nem szabad hagyni, hogy Patriciának baja essen! Eszébe jutott: lerohan a villába, figyelmezteti Patricia nénit… De nem hinne neki. És Bertnek sincs ereje szembeszállni a feldühödött Michellel.
A fiatalember felnézett az égre. Néhány csillag világított csak. Pár felhő lézengett az égbolt szélén: Apa hogyan is csinálta? Bert emlékeiben felrémlett a férfi monoton hangja. A varázsigéket mormolta, és azt súgta előtte, utána: „Csak akarni kell, fiam. Ha nagyon nagy az akaratod, minden engedelmeskedik neked. Akaratod töltsön be eget-földet!”
Bert még sohasem akart valamit annyira, mint abban az órában. Nem, nem is nézett fel. Még nem. Csak mondta a rég hallott igéket. Nem hitte volna, hogy ezek ennyire benne élnek. Minden szó akarat lett, minden sejtje akarat lett. Gondolatai esőfelhőt vontattak valahonnan. Amikor végre felnézett, nem látta a csillagokat. Ismét lehorgasztotta a fejét, és akart, nagyon-nagyon akart. Úgy érezte, ő maga már nincs is, megszűnt létezni, csak egyetlen hatalmas, fényes akarat létezik, amely szétterjed a földön, aztán felcsapott az égre. Mindent betöltött, ahogyan apja mondta…
Amikor ismét felnézett, homlokára koppant az első csepp.
– Esőt akarok! – ordította Bert és már nem volt erő, amely megfékezhette volna őt. De az esőt sem. Valóságos robajjal dörrentek a földre az első cseppek, aztán millió és milliárd kicsiny bomba zuhant alá. Bert lekuporodott, egy pillanat alatt bőrig ázott. A sötétben is látta, hogy a sziklahasadékok máris megtelnek vízzel, hallotta, ahogyan a csatornákon elindul lefelé a víz. Még egy perc, kettő, három. Zuhogjon, csak zuhogjon! Az ég minden vize hulljon alá itt és most! Patriciának élnie kell!
Behunyt szemmel látta maga előtt az éjszakai sziklafalat. Egy pillanatara ő maga volt Michel, aki káromkodva kapaszkodik egy sziklába. Megtartaná magát, de ami eddig száraz volt és érdes, ami visszafogta a testét, az most nedves lett és csúszós. A férfi még görcsösen kapaszkodik, de egyre több víz zúdul rá fentről, a csatorna, ami eddig bújtatta, most az ellensége lett. Már jön a pillanat, amikor nem tarthatja magát tovább, a rázuhanó víz lemossa, mint egy falevelet.
Bert talán hallotta is cinkosa utolsó ordítását. Aztán csönd lett, csak az eső kopogott még tovább. De már gyérülő erővel, múló felhőből. És amikor a varázsló fia ismét kinyitotta a szemét, odafönt megcsillant néhány sápadt csillag.