Jómadár
Novellák

Nelli, az egerészölyv még fióka korában került Rudihoz. Alighanem elvesztette a szüleit. A férfi etette, aztán szoktatta a repüléshez. Végül is a madár az erdőszéli ház udvarán, egy faágon lakott, és bármikor szabadon elszállhatott. Amikor Nelli felnőtt, már önálló életet élt, de ahányszor Rudi kijött az udvarra, a madár vagy üdvözlésképpen odarikoltott neki, vagy éppenséggel rászállt a kinyújtott karjára. Beszélték, hogy ölyvek ilyet nem szoktak csinálni, nem szelídíthetőek – de Rudinak és Nellinek erről más volt a véleménye. A ház nem volt messze a folyótól, amely elválasztotta egymástól a falu két részét. Az ittenieknek nem tellett igazi hídra, hát csak egy fapalló vezetett át, kiálló kövek lettek a pillérei. Korlát sem volt, az itteniek nem szédülnek bele csak úgy, az alattuk sebesen elrohanó vízbe. Nem sokkal odébb volt a zúgó és a vízesés, ahol a folyó dörögve szakadt a mélybe.

Rudi állatokat tartott, sokat foglalkozott velük. Filmekben szerepeltek az általa idomított kutyák, borzok, nyestek, vidrák, egyszer volt két farkasa is. De madara csak egy: Nelli. Békesség uralta a falut – régebben. Ám vagy két éve ideköltözött a hivatásos vadász, Bertrand, akinél rosszabbat elképzelni sem tudtak. Állítólag protekciója volt a városi hivatalokban, hiába panaszolták be, bármit tett, nem érhette baj. Előbb lelövöldözte a kutyákat, ha csak tíz méterre is eltávolodtak a házuktól, aztán lőtt mindenre, ami élt és mozgott. Azt állította, ki kell irtani a veszélyes vadakat a környéken, és így veszett oda egyszer Frodó, Rudi öreg vidrája is. Nelli kétszer is alig úszta meg, egyszer golyótól tépett tollakkal landolt Rudi udvarán, a férfi segített rajta. De addigra már nagyon elege volt mindenkinek ebből a Bertrandból.

A vadász minden hajnalban átment a pallón, hogy elkezdje szokásos gyilkolászását az erdőszélen. Rudi is többször látta őt, amint bizonytalanul lépked az ingatag deszkákon. Sejtette, a férfi nem tud úszni, azért fél. És ez adta az ötletet.



Otthon az udvaron ő is emelt egy pallót, de csak pár méter hosszút. Aztán elkezdte tanítani Nellit. Rudi zöld vadászkalapot tett fel és hajnaltájt, amikor a madár már ébren ült szokott helyén, a faágon, rávette, hogy repüljön rá. Amikor Nelli elvált az ágtól és jókora, kiterjesztett szárnyain nesztelenül vitorlázva közeledett, Rudi hátat fordított neki és várta a csapást. Nelli csak a vállára telepedett, de az is elég volt, hogy az érkező súly kibillentse őt, és kénytelen legyen leugrani a pallóról. Volt, hogy négykézlábra esett, olyan erővel érkezett a madár.

Aztán amikor eljött az a nap, Rudi a karján vitte ki Nellit a folyópartra. Hajnalodott. Meglapultak a parti fűzfák közt. Bertrand, a vadász kötelességtudóan megjelent a palló másik végén, zöld vadászkalapja messzire virított. A nap még fel sem kelt, párás félhomály uralta a tájat. Rudi megmutatta Nellinek a célpontot, aztán erőlködve feldobta őt a levegőbe.

Nelli pontosan tudta, mit vár tőle az az ember, aki felnevelte őt. Nesztelenül vitorlázott, most nem rikoltozott, mint máskor vadászat közben. Hátulról közelített a férfihoz, aki bátortalanul lépkedett a pallón. Vállán átvetve a puska, súlyos tölténytartók az oldalán, lábai bizonytalanul tapadtak a deszkákhoz…

Egy pillanat volt csupán, nem több. Nelli hátulról csapott a férfi vállára-fejére, amaz elvesztette egyensúlyát és rémült ordítással zuhant a vízbe. Rudi még látta, hogy a kalap elvált a testtől. Gyorsan vitte a víz a kétségbeesetten kapálózó vadászt át a zúgón, a sziklák között a vízesés felé…

Aztán csönd lett. Nelli tett egy kört, majd visszaszállt Rudihoz. Aki megsimogatta a fejét:

– Ügyes voltál, teee… jómadár.

És Nelli csak akkor kiáltott egyet, hangosan, büszkén.