Jones kishivatalnok volt egy nagyvárosi önkormányzatnál. A statisztikai osztályon dolgozott, negyedmagával. Adatokat kaptak és írtak be a számítógépekbe, különféle táblázatokat, összesítéseket és adathalmazokat készítettek megrendelésre. Ez nem volt rossz munka. A hivatalban a rosszat egyedül Balthasi, a főnök képviselte. Nagytermetű, kopasz, szemüveges ember, valóságos mini-zsarnokként uralta a statisztikai osztályt. Mindenki utálta. Balthasi ezzel tisztában volt, ám ez őt egy csöppet sem fékezte, mindenki munkáját rossznak tartotta, leszólta, visszadobta. Jones volt a kedvenc áldozata – nem múlott el nap, hogy ne szidta volna le mások előtt. A megalázások szaporodtak és már egy végtelen láncolatban álltak össze. Jones félt, hogy a sok idegeskedésre rámegy a gyomra. Balthasi sokszor a munkaidő végén jelentette ki, hogy Jones munkája aznap nem sokat ért, ezt, meg azt és amazt a kimutatást csinálja meg újra, még aznap, és hagyja az asztalán, reggel kezdéskor ott akarja látni. Jones számára ez azt jelentette, hogy aznap este bent kellett maradnia. Hiába szeretett volna harminckét évesen végre udvarolni, szórakozni, ismerkedni, a munka és Balthasi uralta el az életét. Semmit sem tervezhetett előre. Az utóbbi évben három nővel ismerkedett meg, de az ilyen Balthasi-féle váratlan feladatok miatt kénytelen volt lemondani a találkozókat, és nem volt második dobása.
Balthasi élvezte, hogy mások lelkébe gázolhat. Olykor üvöltött, szidta beosztottjait, mint a bokrot, mindenkit törpévé taposott. Utálták, gyűlölték.
De Jones-nál jobban senki nem utálta. Már hónapok óta azon töprengett, hogyan szabadulhatna meg tőle, vagy hogyan szabadíthatná meg Balthasitól a hivatalt? Az ötletet sokáig nem merte kimondani még önmagának sem, végül belátta: más nem segít. Döntött: megteszi.
Balthasi minden délben levette a szemüvegét, az asztalán hagyta, elment ebédelni. Mindenki tudta, hogy a földhivatalból Julie asszonynak udvarol, aki nemrégen özvegyült meg. Balthasi ellenállhatatlannak hitte magát és ebéd közben mindig Julie mellé telepedett, udvarolt neki „ezerrel”. Eddig nem sok sikerrel.
Jones gyermekkori barátja egy vegyi üzemben dolgozott. Használtak mérgeket is. Jones bőrön át felszívódó, nem sok nyomot hagyó méregről kérdezte. Egy hét múlva kapott tőle egy fiolányit.
Délben megvárta, míg Balthasi elsiet az ebédlőbe, enni és udvarolni. A többiek is mentek. Jones a szemüveg szárait, a fül mögé kunkorodó részt bemártotta a fiolába, majd a szem mankóját visszatette az asztalra. Tudta, mire vége az ebédnek, megszáradnak. De ha izzad Balthasi bőre, a méreg felolvad, és hatni kezd…
Kétnaponta ismételte a „kezelést” és várt. Balthasi állapotában nem látszott változás. Az ötödik kezelés után másnap reggel nem jött dolgozni. Jones várta a híreket. Ám amit később kihirdettek, meglepte. Balthasit reggel munkába menet elgázolta egy autó; a főnök a helyszínen meghalt. Állítólag nem figyelt, autó elé lépett. „Biztosan Julie-re gondolt”, mondták a társai, felszabadultan. Mindenki örült, hogy vége a rettegett zsarnoknak. A városháza kapuja fölött a fekete zászlót erős túlzásnak tartották.
Jones barátja a következő héten zavartan magyarázkodott:
– Tudod, nem akartam, hogy bajba kerülj. Ezért a szer, amit kaptál tőlem, nem is méreg volt. Teljesen ártalmatlan: desztillált vízben elkevertem egy kolloidot. Ítéletnapig érhetett volna valakinek a bőréhez, semmi baja sem lett volna tőle.
De Jones jókedvét már ez sem ronthatta el. Hátba vágta a barátját és aznap este istenien érezte magát.