A szellemtörténet talán első fontos felismerése volt, hogy az új típusú minőségek lelökik magukról a hagyományos kérdéseket. Ha jött egy mű, amely szintet ugrott (vagyis valójában mélyebbre jutott az emberi természet megismerésében), azt már nem lehetett a korábbi módon megközelíteni, befogadni. Nemere István emberi ésszel szinte befoghatatlan volumenű munkássága (közel hatszázötven könyv, több mint tizenegymillió eladott példány) pedig mutatja ugyanennek a felismerésnek a mennyiségi aspektusát. A Jókai-életműnek feltehetjük a kérdést, hogyan képes egy alkotó, egyetlen élet alatt száztíz világot teremteni - hatszáz fölött ugyanez a kérdés már nevetséges.
Hasznosabbnak látszik az a felvetés, hogy ekkora szöveghalmaznál vajon lehetséges-e még olyan dramaturgiát, nézőpontot, beszédhelyzetet találni, amit nem használt szét az életmű, vagyis ami még nem volt.
Legújabb, Őrült regény című művének írásakor a magyar szórakoztató irodalom hetvenéves legendája mintha éppen ezt a kérdést tette volna fel magának, és a szöveggel adott is rá egyfajta választ. Az Őrült regény mindvégig műfaji könyv marad, egy igazi akciókomédia, szerethetően szerencsés főhőssel és viccesen ügyefogyott gonoszokkal, azonban talál egy olyan elmesélői attitűdöt (és hozzá egy friss, könnyed hangot), amely eddig elkerülte Nemerét: az öniróniát és az önmagán élcelődő humort. Egy őrült esztrádműsor ez a könyv, filmszerű vágásokkal, fegyverekkel, gyilkosokkal, megmosolyogtatóan hihetetlen fordulatokkal.
Itt Nemere maga a hős (természetesen antihős), ő az üldözött és a leleményes Odüsszeuesz, Liam Neeson és Colin Firth egyszemélyben. A hetvenéves íróval száguld a mentő a Kálnoky Klinikára a könyv felütésében, pedig láthatóan semmi baja, erősebb, okosabb, mint valaha. Sőt, éppen azért vonul be egy elmeklinikára, mert felméri, hogy egyedüli nem bolondként, a bolondok között van a legnagyobb biztonságban. Nemerét ugyanis üldözik. Hatszázötven könyvének jelentős részében gazdasági és politikai összeesküvéseket leplezett le, óriásvállalatok és még óriásibb kormányok érdekeit sértette. Érzékelhetően valamivel átlépte a határt, túlfeszítette a húrt, és ezért valaki vagy valakik kiadták rá a kilövési engedélyt. De Nemerét, a minden cselvetést egész életében az élesnél élesebb szemmel átlátó orákulumot nem olyan fából faragták, hogy csak úgy el lehessen tenni láb alól. Kis időt nyer azzal, hogy bevonul az elmeklinikára, ahol megérti, hogy csak úgy és akkor maradhat életben, ha rájön üldözése okaira,
megtalálja a támadókat, felfejti rejtett szándékaikat, és közben gyorsabb, ügyesebb mindenki másnál. Miközben időnként megcsillan a napfény szemüvegének aranykeretén.
Ahogyan Nemere önmagával játszik, és ebben a játék-viszonyrendszerben azt állítja, hogy az időutazós sci-fijeinek élményanyagát nem a tudományos-fantasztikus irodalom adja, hanem saját élménybázisa (vagyis akkor Nemere maga is időutazó), az szerkezeti értelemben vagy a geg szintjén aligha jelenthet újdonságot, ugyanakkor példátlan a Nemere-életműben, egyedien burleszkszerű lesz. Az akcióhős főszereplő itt nem egy, végtagokat szilánkosra törő Steven Segal vagy ezer robbanásban és golyózáporban is rezzenéstelen arccal igazságot osztó Chuck Norris, sokkal inkább látszik egy ravasz, itt-ott hamiskás, de elegáns viselkedését egy pillanatra sem elhagyó gentlemannek. Nemere az önmagát megmentő, szépkorú batman, vagy stílszerűen: a nyugger sötét lovag.
Ha a regény állításait komolyan vennénk, vélhetően indokolt lenne egy nagyon is létező elmeklinikára beutalni a létező szerzőt. Az a gondolat, hogy ma egy író létrehozhat olyan művet, írhat bármit, ami miatt őt nemzeti és nemzetközi titkosszolgálatok, vagy ipari érdekcsoportok meg akarják ölni, vagyis, hogy egy írás és az írója tud bármilyen szinten fontos lenni: elmeháborodott eszme. Manapság, amikor az intézményesített rablásokat újabban híradók közvetítik élőben, leleplezni sem kell semmit, hiszen az elkövetők nyíltan vállalják, hogy mit és hogyan tesznek, és a korrupció a normális társadalmi működés része. Teljesen elképzelhetetlen, hogy ezért bárkit üldözhetnének, az oknyomozó újságírókat sem az elnyomás veszélyezteti, sokkal inkább a munkanélküliség, hiszen nagyon úgy tűnik, ember nincs, akit érdekelne, milyen újabb gazemberségeket művelnek a gazemberek
Egy regényíró munkássága értelemszerűen még ennyi tétet sem képes a vállára venni - a fikciós szövegek valóságformáló ereje, a reakciót kiváltó hatása gyakorlatilag nulla. De az Őrült regény nem is igényli az ilyen típusú működést, itt nem Pataki Attila bizonygatja vérkomolyan az űrlényes randevúit, hanem az elvonultan, csengelei birtokán élő mester összekacsint az olvasóval és mesél valami olyan szintű zöldséget, hogy kicsordul a könnyünk a nevetéstől.
Hatalmas ramazuri a magyar tájban, CIA-ügynökök és ukrán bérgyilkosok adják a kilincset a MOSZAD-nak, miközben Nemeréről kiderül az is, nemcsak akcióhős gavallér és brilliáns cselvető, de téren-időn át utazó idegen vándor is, egy ember feletti ember, és hogy mi minden még, az kiderül ebből a regényből, amely kulcsot ad a többi hatszáznegyvenkilenchez is.
T.M.Á.
Megjelent: Líra Könyvklub Magazin 2015. június