Nemere Istvánnal beszélget MÉSZÁROS MÁRTON (BUDAPEST)
Nemere István író töretlen alkotókedvvel dolgozik, jelenleg – más művek mellett – 11. században játszódó történelmi trilógiáját írja. Szerinte az ember csak anyanyelvén válhat nagy íróvá, és bosszantja, hogy sok közszereplő hibásan használja a nyelvet, amelyet egyszerre tekint ellenfélnek, s barátnak.
- Hamarosan 72. születésnapját ünnepli, első regénye pedig negyvenkét éve jelent meg. Mi az, amit az évek során megfellebbezhetetlenül megtanult az írásról és a nyelvről, az író legfontosabb alkotótársáról?
- Egy dolgot biztosan megtanultam: nagyon fontos a nyelv, s még fontosabb az anyanyelv. Más nyelveket, amelyeket felnőttként tanultam meg, nem tudok olyan jól használni, mint a magyart. Persze nem esem abba a hibába, hogy a magyart különleges, más nyelvek felett álló, rendkívüli jelenségnek képzeljem. Ilyesmit kizárólag azok állítanak, akik csak magyarul tudnak. Megtanultam, hogy a szó olyan, mint a kés. Sok célra lehet remekül használni, de szúrni, vágni is lehet vele. Az biztos, hogy nyelv nélkül, szavak nélkül nem lenne sem író, sem olvasó, sem irodalom. Ilyen értelemben a nyelv nem is eszköz, hanem maga az írói mindenség. Nekem a nyelv egyfelől lebirkózandó ellenfél, akivel napról napra meg kell vívnom, ugyanakkor a legjobb barát is, akire mindig támaszkodhatok.
- Ugyanazzal a lelkesedéssel dolgozik, mint ifjúkorában?
- Sőt, nagyobb a lelkesedés. Lassan fél évszázada írok, minden nap egy másik oldalról rohamozom meg a nyelvet, tépek ki belőle darabokat magamnak, vagyis az olvasóknak. A lelkesedésemet csak növelte ez az ötven év, hiszen nyelvünknek egyre újabb mélységeit ismerhettem meg. Különösen mostanában, amikor már a második trilógiámat írom, amely a 11. században játszódik. Itt már nem csak a mai nyelvvel kell küzdeni, hanem a régivel is.
- A közelmúltban jelent meg 670. regénye, ami arra utal, elképesztően termékeny szerző. Azok, akik nem szívlelik munkásságát, éppen azt hozzák fel Ön ellen, hogy ennyi művet képtelenség egy életút alatt megírni.
- Szívem szerint, legszívesebben erre dacosan azt felelném: azért is bizonyítom, hogy mindez lehetséges! Sőt, remélem, ez még nem a pályám vége. Persze nem szeretnék azokkal vitatkozni, akik az egész tevékenységemben csakis a mennyiséget látják. Éppen ideje lenne már, hogy valakik, valahol, valamilyen fórumon legalább néhány könyvem tartalmát elemezzék. Erre eddig csak külföldön volt példa: 2012-ben egy cseh nemzetközi fórum egész napot szentelt egyetlen könyvemnek, a Terrának. Ott én is tarthattam előadást a saját művemről, amelyet utána mások alaposan kiveséztek. Az egyik előadó arra a belátásra jutott, hogy én voltam az egyik első környezetvédő. Visszatérve a kérdésre, újfent szeretném hangsúlyozni, hogy nem a mennyiség a döntő. Teljesen mindegy, hogy lassan vagy gyorsan írunk. A lényeg az, hogy jó-e az, amit írunk, vagy sem.
- Nem bántja, hogy a tudományos közvélemény szabályosan lenézi, ellenzi ismeretterjesztő jelleggel írt műveit?
- Azt hiszem, az idézett nézet azokból az időkből maradt fenn, amikor a tudományos szcéna a kommunista pártállam kiszolgálója volt. Az akkori témáim – főleg a Titkok Könyvei-sorozatom – olyan témákat feszegettek, amelyek az akkori akadémikusok szerint nem léteztek: akupunktúra, természetgyógyászat, UFO, gömbvillám, stb. Ezekről ma már tudható, hogy léteznek, sőt tudományosan kutatott jelenségek. Számomra a legnagyobb bizonyíték, hogy Nemerét leginkább a Nemerét nem olvasók bírálják. Néha felhozzák, hogy a könyveimben nem hivatkozom forrásokra, azaz csak beszélek a levegőbe. Igazából minden népszerű tudományos könyvemben van irodalomjegyzék, sőt az újabb Titkok Könyveiben már minden fejezethez külön található egy.
- Mennyire tud igazán alaposan elmélyedni azokban a témákban, amelyeket például történelmi ismeretterjesztő műveiben dolgoz fel?
- Igyekszem a lehető legnagyobb mértékben, de biztosan maradnak lyukak. Az ellenem felhozott kritika gyökere: népszerű és közérthető módon írom le például a magyar történelem eseményeit. Ha tudósok, akadémikusok írják meg Magyarország történetét, az sokszor olyan szárazra sikeredik, hogy az olvasó a harmadik oldalon elalszik fölötte. Ezért írtam meg a hétkötetes Magyarország története című munkát, amelyből tíz év alatt kilencvenezer példányt adtak el, pedig nagy terjedelmű, s nem olcsó kiadvány. A hivatalos réteg, s magam is ugyanarról a történelemről írunk, de nálam a magyar királyok és királynék, családtagjaik és fattyú gyermekeik, urak és szolgáik, nők és férfiak valóságos alakban jelennek meg.
Nemere István és Mészáros Márton (Kép: Mocsári Péter)
- Ír sci-fiket, hagyományos értelembe vett krimiket, szerzőként jegyet történelmi és ezotériai ismeretterjesztő könyveket, éppúgy, mint sikeres gyermek- és ifjúsági köteteket. Álnéven pedig kifejezetten nőket megcélzó, egyszerű szerelmi regényeket ír. Hogyan tudja összeegyeztetni mindezen irányú érdeklődését úgy, hogy gyakran egyszerre több könyvön dolgozik?
- Ennek a titka az, hogy engem majdnem minden érdekel. Folyamatosan követem például az űrkutatást, az orvosetikai kérdéseket, a híradástechnika fejlődését. Érdekelnek a különböző társadalmak egymáshoz való viszonyai, csakúgy, mint a kulturális különbségek és egyezések, na meg persze a nyelvek is. Az Ön által említett „egyszerű” szerelmes regények gyakran sorsdöntő témákról szólnak, élet és halál kérdéseivel foglalkoznak. Mivel ezek a történetek egyszerre és folyamatosan vannak bennem, számomra logikus, hogy három-négy főbb témakörrel egyszerre foglalkozom.
- Az írás mellett lengyelből és eszperantóból is fordított egy időben. Mi alapján választotta ki ezeket a műveket? Miért hagyott fel a fordítással?
- Lengyelből fordítottam, eszperantóul írtam. A lefordítandó köteteket csak fele részben választhattam magam, sokat a kiadók adtak a kezembe. Jelzem, mindez a ’70-es, ’80-as években történt. Azóta, talán, ha két kötetet fordítottam, mivel a hazai kiadók számára 1990 óta gyakorlatilag megszűnt létezni a kelet-európai irodalom…
- Az eszperantó nyelv egyik hazai prókátora, a rendszerváltás előtt is sokat tett ennek a 19. század végén megálmodott nyelvnek a népszerűsítéséért. Az 1990-es években kétszer egymásután megválasztották a Nemzetközi PEN Club eszperantó csoportja elnökének is. Hogyan látja, megtérült a fáradozása?
- Ez egy hosszú távú folyamat. Sokak szerint ezt a meccset még nem játszották le. A klub elnökeként én nem sokat tettem. Mindig is utáltam az adminisztratív, reprezentációs feladatokat. Írásra születtem, csak ahhoz értek, csak abból élek, csak azt szeretem csinálni!
- Miért tartja értékesnek az eszperantót?
- Például azért, mert széles tömegek számára teszi lehetővé a nemzetközi megértést. Olyan nyelvről van szó, amelyet egy átlagos műveltségű ember hat hónap alatt elsajátíthat. Mint nyelveket szerető ember, azt is értékelem, hogy önmagában is zseniális találmány! Az eszperantó bizonyíték arra, hogy egyetlen, sok nyelvet beszélő ember is összeállíthat nyelvet, amely ugyan nem helyettesíti a meglévőket, de hidat ver a köztük lévő szakadék fölé. Az eszperantóban tényleg nincsenek kivételek, elég megtanulni tizenhat szabályát, s aztán jöhetnek a szavak.
- Önmagában, az írónak, anyanyelvén kívül lehet-e szoros kapcsolata más nyelvekkel?
- Az eszperantóval ugyanúgy kifejezhetem mindazt, amit akarok, de a gyerekkorban megtanult nyelv a meghatározó. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az írókat, akik nem anyanyelvükön váltak világhíressé.
- Kritikusai emelik ki, hogy tudományos fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Műveiben egyensúlyban van a beszélt és az irodalmi nyelv, pontosak a nyelvi archaizmusok, csakúgy, mint a szlengek.
- Tény, hogy próbáltam alkotni egy „jövőbeli nyelvet”, de ennek látszólag ellentmond az, hogy ezt a mai magyar nyelven kellett megtennem. Tudatosság ide vagy oda, csak néhány új szóig jutottam.
- Egyik sci-fi regénysorozatának kötete, A kozmosz lovagjai eljátszik a nyelvi kifejezéstár elsilányulásával is: egyik szereplője olyan fogalmakat gyűjt, amelyeket ma használunk, de amelyeket a 2363-ban futó cselekmény idején már elavultnak találnak. Az 1987-ben megjelent Terra című regényében is elhelyezett egy szereplőt, aki a régmúlt kifejezéseit gyűjti. Tehát, úgy látja, az író feladata a nyelvi értékmegőrzés is?
- Hát hogyne! A nyelvészeken kívül ki más lenne erre alkalmasabb? Hangozzék bármilyen fellengzősen, mi vagyunk a nyelv őrzői! Mi, írók, akik ezt a nyelvet igyekszünk nap, mint nap magasabb szinten használni, persze az olvasókkal együtt. Jelenlegi feleségem, akivel tavaly házasodtunk össze, s aki maga is ír, a megmondhatója, hogy mennyire együtt élek a nyelvvel. Ha éppen egy történelmi regényt írok, akkor a beszélgetésünkbe is belekerül néha a vala vagy az imhol. Ha jelenben vagy egyre ritkábban a jövőben játszódó művek vannak a műhelyben, akkor azok a szavak uralják a beszédemet. De be kell, hogy valljam: rettentően idegesítenek a hibásan beszélő közszereplők. Nekik minden cég „aki”, társadalmi csoport pedig „akik.” Ezek mellett sok nyelvi szörnyűségeket szajkóznak - ha ilyet hallok tévében vagy rádióban, mindig kifakadok. Úgy érzem, a legtöbb embernek fogalma sincs arról, milyen kincset birtokol. A gyöngyök és a disznók jutnak eszembe. Megrögzött optimistaként remélem, társadalmunk ezt is kinövi, csak az a kérdés, hogy én megérem-e.
Megjegyzés: A beszélgetés rövidített változata megjelenik az Édes Anyanyelvünk 2016/4. (októberi) számában is.