Vincze Attila Tamás: A Sorstalanság doktora c. könyv előszava
A német nemzetiszocialista ideológia – vagyis a náci párt eszmei felépítménye – szerint az emberiség több részre oszlik. Az egyik a felsőbbrendű germán faj, amelynél magasabban senki nincs, és nem is lehet ezen a bolygón. Ide sorolták a nácik önmagukat, de persze csak abban az esetben, ha az illető német (germán) személy fajilag „tiszta” volt. Vagyis sem ő, sem az ősei, több nemzedékre visszamenően, nem keveredtek más, „alsóbbrendű” népek, fajok képviselőivel. Alsóbbrendű volt gyakorlatilag mindenki, aki nem volt germán eredetű: a szlávok, a latinok, a magyarok, a baltiak stb.
A zavaros ideológiai jelszavak mögött azonban tragikus sors-előrejelzések bújtak meg. Amikor Hitler és pártja az 1920-as évek első felében még egy kicsiny szervezkedés volt csupán, kevesen figyeltek fel rájuk. Amikor azonban a német nemzetiszocialista párt, az NSDAP 1933-ban megnyerte a demokratikus (!) választásokat, és Adolf Hitler lett az ország vezetője, a dolgok gyökeres fordulatot vettek.
Az ideológiából véres valóság lett.
A nácik már a hatalom megszerzését követő hetekben és hónapokban hajtóvadászatot indítottak összes ellenfelük után. Ezrével mentek a börtönökbe a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok, de beindult a nagy ellenség, a zsidók elleni áskálódás is. Akik ezenközben nem hagyták el az országot, azok idővel a rendszer foglyaivá lettek. Az ideológiai ellenségek, mint a kommunisták, után következtek a saját német polgártársaik, ha azok a náciknak nem tetsző életelveket vallottak – például a homoszexuálisokat is a sebtében felépített munkatáborokba hurcolták. Aztán Hitler utasítására kezdték eltűntetni az elmebetegeket és gyógyíthatatlan fizikai károsodásban szenvedőket is. Mindenkit megöltek, aki – improduktív lévén – a társadalom segítségére szorult.
De a legfőbb ellenfelek a „más fajúak” voltak. Ma persze már köztudott, hogy az összes földi ember egyetlen csoport, a „humán faj” tagja. A bőrszínnek vagy más külső jegyeknek ehhez semmi köze. De 1933 után Németországban, majd a nácik által megszállt fél Európában erre senki sem ügyelt. A saját zavaros ideológiájuktól elvakított főemberek és az őket kiszolgáló sok – nagyon sok – német együttesen egy rémületesen hatalmas erőszakszervezetet hozott létre. Ebben katonák és rendőrök milliói, titkosügynökök százezrei, városi és falusi hivatalnokok valóságos serege teljesítette a felülről érkező parancsokat.
A későbbi haláltáborok igazából csak a második világháború kezdete után épültek. Amikor Németország már százezerszámra ejtett hadifoglyokat előbb a lengyel, majd a Nyugat-európai, aztán a keleti szovjet fronton is. Amikor már úgy döntöttek a német vezetők, hogy a hatalmukba került összes zsidót fizikailag megsemmisítik. (Tőlük előbb szépszerével akartak megszabadulni, kiutasítottak volna több millió zsidót bárhová, ahol befogadják őket. De a nyugati államok erre nem voltak hajlandók...) Zsigeri gyűlöletük a zsidókat tette felelőssé nemcsak Németország összes múltbeli bajáért, de a világ problémáiért is.
Az első igazi koncentrációs, vagyis „összpontosító”, „gyűjtő” táborok 1939 után kezdtek épülni. Addig csak német területen voltak viszonylag kicsi táborok, ahol a viszonyok, az ellátás, a bánásmód is valamivel jobb volt a foglyok számára. De amint beindult a náci hadigépezet, és 1939 szeptemberétől a megszállt Lengyelországból is tízezerszámra hurcolták el az ellenállókat, majd milliószámra a zsidókat, hát éppen a megszállt területeken kezdtek hatalmas építkezésekbe. A legnagyobb kényszermunkatábort a lengyel Oswiecim mellett építették fel, Auschwitz-1 és Auschwitz-2 (Birkenau) néven. Mellesleg ezen a néven 39 tábort fogtak össze. Szerte a megszállt területeken épültek még hasonló táborok, de a legnagyobbakat lengyel földön emelték a németek.
Tudnunk kell azt is, hogy Hitler és bűntársai szándékosan emelték a táborokat saját országuk határaitól távolabb. Így maga a német lakosság éveken át nem is szerzett tudomást mindarról a szörnyűségről, ami ezekben a táborokban történt. Nem tudtak például arról, hogy akit oda bevittek, az a legritkább, szinte csak legendás esetekben szabadulhatott onnan. Gyakorlatilag aki odakerült, azt végelgyengülésig dolgoztatták, majd egy betegség, vagy a kegyetlen bánásmód, vagy kivégzőosztag végzett vele. Jó ideig nem tudhatta senki azt sem, hogy 1942-től kezdve elsősorban az említett auschwitzi lágert minősítették át megsemmisítő táborrá. Így azok a milliók (!), akiket odaküldtek, onnan többé nem is szabadulhattak. A biztos halál várt rájuk. A kérdés csak az volt, hogy ez mikor következik be?
Hajlamosak vagyunk azt hinni – mert évtizedeken át így rögzült bennünk –, hogy a koncentrációs táborokban a nácik csak zsidókat pusztítottak el milliószámra. Sajnos az a helyzet, hogy megszámlálhatatlanul sokan vesztek oda ateisták, keresztények, sőt muzulmánok is (a Balkánról). Nem is annyira a vallás vagy a „faj” volt a kritérium, hiszen angolszászokat is hurcoltak ilyen táborokba. A sok zsidó mellett igen sok katolikus lengyel lett áldozattá, köztük több ezer pap és főpap. Rengeteg protestáns hívő került oda, éppúgy, mint pravoszláv orosz hadifogoly katona, cigány. Európa talán minden országából hurcoltak oda foglyokat, akik szintén nem kerültek ki a kutyákkal és géppuskafészkekkel, árammal teli szögesdrót kerítésekkel őrzött rabhelyekről.
Ami rettenetes dolog emberrel megeshet, az az 1940-es évek első felében megesett Auschwitzban és nemcsak ott. Több száz koncentrációs tábort építettek a németek ideológiai és egyéb ellenfeleik részére. Feltett szándékuk volt – erről 1942 elején egy bizalmas konferencián a legfelsőbb náci vezetők számoltak be –, hogy mindenkit kiirtanak, akire a náci rezsimnek nincs szüksége. A legélesebben a zsidókkal szemben fogalmazták meg szándékaikat: az összes, már a Birodalom területén lévő zsidót meg kell ölni, miután előbb megfosztották őket emberi jogaiktól, aztán kifosztották őket anyagilag, majd a táborokban dolgoztatták őket, amíg csak munkaképesek voltak. Mi több, még haláluk után is hasznot húztak belőlük. Ismeretes, hogy a nők haját lenyírták, és matracokba tömték, nemegyszer (holt)testük zsiradékát is kifőzték, bőrüket kikészítették stb.
A Föld nevű bolygó felületén nincs még egy olyan hely, ahol ennyien haltak volna meg viszonylag rövid idő, néhány év alatt.
A rabok között természetesen voltak ártatlanok is – a legtöbb az volt. A németek ördögi módon egybezsúfolták a saját német, és a megszállt országokban elfogott köztörvényes bűnözőiket a politikai, katonai vagy ideológiai okokból odakerült foglyokkal. Így elérték, hogy például a piti német bűnözők más nemzetiségű foglyok főnökei, felvigyázói, „kápói” lettek és az őrök helyett ők tartották kordában az amúgy is megfélemlítetteket. Orosz foglyokat a németek oldalára átállt ukránokkal őriztettek, lengyel zsidókat német gyilkosok és rablók vertek rendszeresen. Ez utóbbiak azt remélték, idővel kegyelmet kapnak szolgálataikért és hazamehetnek. Egy sem került ki élve a táborokból.
A náci „orvosok” számos kísérletet folytattak a foglyokkal, ezek a leggyakrabban azok halálával jártak. Fertőző és egyéb betegségeket oltottak be nekik, élveboncolásokat rendeztek, mesterségesen idéztek elő betegségeket, majd tanulmányozták azok lefolyását. Több tízezer fogoly járt így. Nőket és férfiakat tettek meddővé, sugároztak be, csonkítottak meg. Sok esetben olyan kísérleteket végeztek velük, amelyek célja az emberi teljesítőképesség határainak feltérképezése volt. Meddig bírják ki a jeges vízben, oxigénritka légtérben, és főleg: evés, ivás nélkül...?
A táborokban az élet roppant kegyetlen volt. A saját túlélésükért küzdő könyörtelen kápók, a tábor vezetése és az őrök szadizmusa között élő foglyok számára azonban a legrosszabb az a tudat volt, hogy nincs szabadulás. Bár persze mindnyájan ezt remélték. A koncentrációs tábor nem börtön volt. Nem bírósági ítélettel kerültek be oda az emberek, és senki, soha, sehol nem határozta meg a büntetés mértékét, időhatárát.
Akiket oda elhurcoltak, azért tették, mert vagy kiirtani akarták őt és egész népét, vagy rajta és sorsán keresztül megfélemlíteni másokat, vagy mert olcsó munkaerőre volt szükség. Az első kategóriába tartozott minden zsidó – számukra nem volt szabadulás, bár sokáig ezzel is hitegették őket. Az ő „bírósági ítéletük” csupán a származásuk volt, nem egyéb. Aki a huszadik században zsidónak született, Európában és a náciktól megszállt országban élt – előbb vagy utóbb haláltáborba, „halálgyárba” került.
Felejtsük el mai viszonyainkat és mai gondolkodásunkat, ha erről van szó. A zsidókat minden németektől megszállt országban azonnal kivették a törvények hatálya alól. Előbb csak másodosztályú állampolgárokat csináltak belőlük, megtiltották például, hogy elhagyják lakóhelyüket. Utána számos foglalkozást letiltottak előttük, így azokra a pályára nem mehettek. Akik pedig már abban dolgoztak, automatikusan elvesztették munkahelyüket. Még később eleve megtiltották nekik, hogy bárhol dolgozzanak, ezzel ellátás nélkül maradtak, és éhezni kezdtek. Aztán elkobozták tulajdonaikat, majd azt is megtiltották, hogy jogi ügyletek bármilyen résztvevői legyenek. Végül teljesen ellehetetlenítették őket, hisz nem voltak már polgárai saját hazájuknak, ott semmit sem tehettek, sőt tulajdonuk sem lehetett. És csak ezek után hurcolták el őket a táborokba. Sem ők maguk, sem mások nem tiltakozhattak a nevükben, hiszen ezek a zsidó ex-polgárok jogi értelemben már nem is léteztek!
A táborok egyben üzleti vállalkozások is voltak.
A német nácik korában a rettegett titkosrendőrség, rohamosztag és ideológiai fészek, az SS kapta meg a táborok vezetésének és őrzésének jogát és kötelességét. Kevesen tudják, hogy az SS számára a koncentrációs táborok üzemeltetése hatalmas üzletté lett, amely naponta sok millió márkányi bevételt hozott ennek a szervezetnek.
A táborok egy részét ugyanis eleve oda telepítették, ahol munkaerőre volt szükség. Ráadásul hadifontosságú üzemekhez nagy létszámú munkásseregre volt szükség. Például a megszállt Ausztriában, Lengyelországban és másutt számos, javarészt külszíni fejtéssel működő bánya mellett települt munkatábor. A rabokat kora hajnalban kivitték a táborból és napi tizenhat-tizennyolc órát dolgoztatták ott. A munka nehéz volt, az élelmezés rossz, az egészségügyi ellátás minimális vagy még olyan sem.
Nem csoda hát, ha mindennap sok halottat voltak kénytelenek kihúzni a névsorokból. Ám ez egy csöppet sem izgatta a táborvezetést, mert hiszen ahányszor új foglyokat igényelt, mindig kapott is. A német birodalom nemcsak katonai előrenyomulás folytán ontotta a táborokba a hadifoglyokat, zsidókat és másokat, hanem maga is termelte őket. Lengyel földön például napirenden voltak a razziák. Ilyenkor a Gestapo, az SS, a német rendőrség és hadsereg alakulatai váratlanul megszálltak egy-egy városnegyedet vagy több utcát elálltak és mindenkit, akit ott találtak, válogatás nélkül elvitték a táborokba. Aki kilépett az utcára, hogy munkába menjen, sohasem tudhatta, hogy aznap este már nem egy kényszermunkatáborban vagy megsemmisítő táborban hajtja álomra a fejét.
A megszállt területeken a legkisebb törvénysértésért is koncentrációs tábor járt. Akinek a házában például lengyel vagy orosz földön rádiókészüléket találtak, máris elhurcolták, hisz rádiót birtokolni tilos volt. Rengeteg kisebb-nagyobb függelemsértésért is ez járt. Ily módon a táborok népe sohasem fogyott meg, egészen a háború végéig folyton nagy létszámban dolgoztatták a foglyokat. Kőbányák, szénbányák, mezőgazdasági munkák és legfőképpen gyárak termelése már csak úgy volt elképzelhető – különösen 1942 után, tehát a háború második felében – hogy a gyakorlatilag semmibe sem kerülő rab munkaerő dolgozott a hadiüzemekben. A Birodalomnak erre már csak azért is szüksége volt, mert minden hadra fogható férfit, sőt a nők egy részét is besorozták a hadseregbe.
Hogyan nézett ki egy-egy tábor?
Természetesen mindegyik más volt, más környezetben állt, hol hegyek között, hol folyó közelében, hol egy bánya vagy ipari-komplexum mellé telepítve. De nagy vonalakban azért voltak közös jellemzőik.
Az egyik az, hogy minden tábort magas szögesdrótkerítés, olykor dupla falként vett körül. A belső drótkerítésben magasfeszültségű áram keringett, amely azonnal agyonütötte azt, aki megérintette. Ez, valamint a szabályos távolságban elhelyezett őrtornyok a foglyok szökését voltak hivatva megakadályozni. Nagyon kevés sikeres szökésről tudunk. Az őrtornyokban nappal felfegyverezett SS-katonák figyelték a táboron belül zajló életet, éjszaka ugyanazt reflektorok és lámpák segítették.
A táboron belül a foglyok barakkokban éltek. Mindegyik hosszú és lapos épület volt, amelybe több száz foglyot zsúfoltak be. A rabok emeletes „ágyakon”, helyesebben meztelen priccseken feküdtek, volt, hogy egy-egy fekvőhelyen többen is. A barakkokat kis csoportokban egymástól is elválasztották, kerítések húzódtak a barakk-csoportok között is, az egyikből a másikba átmenni csak az erre a célra rendszeresített, és szigorúan őrzött kapukon lehetett. Foglyok magukban nem is közlekedhettek a tábor-részek között, csak őrök vagy kápók kíséretében. Ezzel a módszerrel sikeresen megakadályozták, hogy egy-egy táborban egyszerre lázadjanak fel a foglyok, akik az esetek többségében különböző nemzetiségűek is voltak, ezért egymás nyelvét sem értették. Viszont már az első napokban megtanulták azt a pár tucat német vezényszót, amivel rabtartóik érintkeztek velük.
Ha valakit valamilyen munka érdekében egyik tömbből a másikba küldtek át felügyelő kíséretében, annak a karjára tetovált számot felírták, és ha a jelzett idő elteltével nem tért vissza, kerestetni kezdték. A német alaposság itt is működött – minden fogolyról minden pillanatban tudni kellett, hol van. Ha valaki után a felsőbbség érdeklődött, netán a táboron kívüli hatóságok keresték, bármikor meg tudták mondani, hogy az illető él-e még vagy sem és ha igen, pillanatnyilag hol található?
Azt se feledhetjük, hogy a németek messze nem csak a zsidókkal, szlávokkal, kommunistákkal, cigányokkal, homoszexuálisokkal, elmebetegekkel stb. akartak végleg leszámolni, hanem akár saját „fajtiszta germán” honfitársaikkal is, és ezt sokszor meg is tették, ha úgy érezték, okuk van rá. Mert hát koncentrációs és/vagy megsemmisítő táborokba kerültek azok az igazi németek is, akik szembeszálltak a hitleri eszmékkel, akik nem értettek egyet a nácikkal, és ezt bármilyen módon ki is fejezték! Számos háború utáni német politikus, pl. Adenauer kancellár, Niemöller lelkész és mások 1945 előtt munkatáborokban sínylődtek, és csodával határos módon élték túl azokat az időket.
Egy-egy tábor valóságos város volt, és úgy is működött. Persze, abnormális városként, hisz itt minden a kényszeren alapult, a törvénytelen erőszak és kegyetlenség volt a jellemző, a végeredmény pedig csaknem minden esetben a tragikus véget jelentette. Akit táborba hurcoltak, a legteljesebb reménytelenségben találta magát, ahol az emberi mivoltukból kivetkőzött őrök belőle is kihozták az állatot. A folyton éhező – mert ennivalóhoz alig jutó – rabok állatok módjára küzdöttek meg egymással is minden falatért, hajlamosak voltak szinte minden aljasságra, csakhogy még valamivel tovább élhessenek. Nagyon kevés olyan ember akadt köztük, aki még itt is megőrizte emberi méltóságát, sőt képes volt másokon is segíteni. Olykor éppen önmaga feláldozása árán.
A rabok pizsamaszerű csíkos ruhát viseltek. Nyáron ez elegendőnek bizonyult, de télen mindenki olyan rongyokat szerzett még, amilyet tudott. A foglyok egyik ellensége az időjárás volt. Hideg teleken hullottak a szerencsétlenek, mint a legyek, mindennaposak voltak a fagyási sérülések. Orvosi ellátás igazából csak névlegesen volt, a képzett német orvosok nem gyógyítottak, hanem embertelen kísérleteket folytattak a foglyokon. A gyógyítás primitív eszközökkel és szerekkel a fogoly orvosokra maradt, akik nem sokat tehettek rabtársaikért.
A foglyok ruhái annyira jellemzőek voltak, hogy az őrség vad németjuhász kutyáit is erre idomították. Bekódolták a vérebek agyába, hogy aki csíkosat visel, az ellenség, akit parancsra azonnal szét kell tépni. Ez nemegyszer meg is történt.
A rabok többsége egy hegyével lefelé fordított háromszögjelzést viselt ruháján. Ennek színe a „deportálás” okát, a benne lévő betűjelzés pedig a fogoly nemzetiségét jelezte. Vörös háromszöget viseltek a politikai foglyok. Ők nem a „fajuk”, származásuk miatt kerültek oda – ők a Német Birodalom ellenségei voltak, akik más politikai elveket vallottak, mint az uralkodó egypártrendszer ideológiája, ezért kellett pusztulniok. A legtöbb esetben persze őket sem bíróság ítélte erre az életformára, hanem a Gestapo vagy valamelyik másik rendőri-titkosrendőri szervezet, netán maga a náci Párt döntötte el sorsukat. A táborokból már nem szabadulhattak. A zöld háromszög volt a profi bűnözők jele. Ők németek voltak, akik gyilkosságot követtek el, raboltak, loptak stb. Az SS ezekkel találta meg a közös hangot, hiszen amúgy is minden aljasságra kaphatóak voltak túlélésük érdekében. No és ők mégis csak honfitársaik voltak, velük könnyebben szót érthettek. Ők lettek a kápók, akik a foglyokra felügyeltek.
A női táborokban ugyanezt a szerepet a fekete háromszöges női bűnözők végezték. Barna háromszöggel a cigány foglyokat különböztették meg. Rózsaszínt pedig a homoszexuálisok viseltek. Akkoriban persze a tudománynak még fogalma sem volt a génekről, így azt sem tudták, hogy ez a „betegség” nagyobbrészt genetikailag kódolt és meghatározott, az ilyen emberek nem saját „ferde hajlamaik” miatt váltak „mássá”. Mint az összes totalitárius ideológia, a nácik is elvakultan üldöztek mindent, ami a megszokottól eltérő volt, például a nemi viselkedés vagy a művészetek terén is. A lila színű háromszöggel olyan németországi vallási csoportok tagjait jelölték, akik szemben álltak a nácikkal. Bibliamagyarázók, jehovisták, különféle egyéb szekták tagjai. Érdekes, hogy nekik lett volna lehetőségük a tábort örökre otthagyni: ha aláírnak egy nyilatkozatot, miszerint megtagadják vallásukat. Ilyen esetről azonban nem tudunk, a „szektások” is mind a halálba mentek.
A sárga háromszöget értelemszerűen a zsidók hordták, ezt láthatták a táborokban a leggyakrabban. De még ezeken kívül is mindenféle jelzések voltak „divatban”. Különféle színű karszalagok adtak előjogokat azoknak, akik hajlandók voltak társaikat elárulva, azok fölé emelkedve, azokat verve és beárulva magasabb „posztokra” jutni a táborok amúgy szegényes hierarchiájában. A táborok foglyai mindig sötétben keltek fel, mert az őrség úgy szabályozta a munkaidőt, hogy nyáron korábban, télen ugyan később, de mindenkor napfelkelte előtt, még sötét hajnalon rendeltek el ébresztőt. A tábor gazdái, e sajátos „munkaadók” minden percet kihasználtak – persze, a táborlakók, a „munkavállalók” rovására. A munkára való előkészületeknek még holtidőben kellett megtörténnie. Az volt a jelszó, hogy mire kivilágosodik, a táborlakók maradéktalanul megkezdhessék a munkát annak helyszínén.
Kora hajnalban tehát – az előző napi tizenvalahány órás kemény robot után – a szinte kábultan alvó foglyokat a szó szoros értelmében kiverték a priccsekről. Az ébresztő után sorba álltak a kevésszámú árnyékszék és a primitív vízcsapok előtt, hogy valamiféle mosdásra is sor kerülhessen. Később hoztak egy kondér ismeretlen eredetű meleg folyadékot, amit ugyan kávénak neveztek, de az bizonyosan nem volt benne. Akik szerettek volna elbújni, hogy ne kelljen dolgozni menni, mert betegnek, erőtlennek érezték magukat – azokat is magukkal hurcolták a menetszázadba tömörült rabok, mialatt a kápók és kísérőik átvizsgálták a hálóhelyiségeket. Akit ott találtak, azt, mint munkakerülőt, előbb véresre verték, majd a menetoszlopba csapták. A rabzenekar a tábor kapujánál várta a munkába indulókat. A nap még fel sem kelt, amikor több ezer szerencsétlen fogoly alaposan és többször újra meg újra átszámolt oszlopban indult a kijárat felé.
A rabzenekar rázendített valamilyen vidám nótára, a halálraítéltek csapata pedig ismét nekivágott, hogy túléljen egy rettenetes napot. Akik a táboron kívül dolgoztak, azok bányában, hadiüzemben, mezőgazdasági területen végeztek embertelen és még egy egészséges, ereje teljében lévő embernek is túl kemény munkát. Említettük már, hogy az SS számára remek üzlet volt a több száz koncentrációs tábor fenntartása, „üzemeltetése”. A gyárak ugyanis vagy állami, vagy magántulajdonban voltak – és az olcsó munkaerőért minimum napi egy márkát fizettek fejenként. Olykor még a rabok napközbeni élelmezését is vállalták, így annak gondja sem terhelte az SS-t. Mindenki jól járt – kivéve persze a foglyokat – mert ilyen olcsó munkaerőt a gyárosok sehol nem kaphattak. Igaz, őrizni kellett őket, és nem voltak jó erőben – de elvégezték, amire más munkaerő akkor már nem akadt a Birodalomban. Sok fogolynak a táborok területén biztosítottak munkát, hiszen ott is bonyolult kiszolgáló rendszer működött.
A táborok többségét még 1944 második feléig is tovább építették. A barakkokat is foglyok emelték, mi több, a véderőműveket, kerítéseket, őrtornyokat, mesterséges terepakadályokat stb. is velük emeltették. Dolgoztak konyhán, a javítóműhelyekben, a fertőtlenítőben, a karanténállomáson, no meg persze a krematóriumban, a ruhaszelektáló és más raktárakban stb. Ők ásták a vizesárkokat és építették a táboron belüli utakat is, ami különösen kegyetlen munka volt. Amikor a külső munkahelyeken besötétedett, a foglyokat összeterelték, sokszor megszámolták, majd menetoszlopban elindították visszafelé. Természetesen gyalog. Ilyenkor már sok erejét vesztett, vagy az őrök által napközben összevert foglyot a társaik támogattak, szinte vitték. A táborba érve, a kapunál ismét a zenekar vidáman pattogó dalai fogadták őket, majd az egyes tömbök vezetői és katonai őrsége átvette – persze alapos újraszámlálások után! – a saját rabjait és azokat a barakkjaikba kísérte-hajtotta.
Esténként még nemegyszer kirendelték a foglyokat a barakkok közti szabad térségre. Időjárástól függetlenül kellett ott állniok olykor órákig. Közben eshetett eső vagy hó, fújhatott szél vagy lehetett akár jeges hideg - ha valamiért meg akarták őket büntetni, ott kellett állnia több száz vagy ezer embernek, míg az őrök úgy látták jónak. Természetesen ez is rombolta a foglyok maradék egészségét. A személyzetnek sem Auschwitzban, sem más táborokban soha nem kellett elszámolnia egyetlen fogoly életével sem. Olyan esetről nem tudunk, amikor egy SS-katonát, munkafelügyelőt vagy kápót felelősségre vontak volna azért, mert ütlegelt, megsebesített vagy egyenesen halálra vert egy foglyot. Az ilyesmi volt a természetes – furcsa, különös és nyomozást kiváltó inkább az lett volna, ha az őrszemélyzetből bárki is emberként bánik a rabokkal. A foglyok sorsa a pusztulás volt. De mielőtt ez bekövetkezett, minél többet ki kellett belőlük facsarni.
Még a nem megsemmisítő jellegű munkatáborokban is az volt a követelmény, hogy amikor a rab már nem képes további munkára, végezni kell vele. Aki lázad, aki engedetlen, aki ellentmond, aki nem ugrik azonnal teljesíteni a kapott parancsot – annak halál jár. Persze voltak egyéb büntetési módok is: büntetőszázad, fegyelmi barakk, verések, éhségbunker (akit oda bezártak, az nem kapott enni és inni, így szörnyű szenvedések után éhen halt). A legfőbb büntetés persze a kivégzés volt. Aki szökést kísérelt meg és elfogták, azt kivégezték. Nemegyszer megesett, hogy az utolért és kivégzett szökevények holttestét székekre kötözték és a tábor kapuja mellé állították, hogy a munkából hazatérő összes fogoly lássa: így jár, aki azt hiszi, hogy elhagyhatja a tábort felsőbb engedelem nélkül. A kivégzésekre is úgy került sor, mint bármilyen más tábori büntetésre: ezeket nem bírók hozták, hanem kápók, felügyelők, német katonák és tisztek, vagy olykor maga a táborparancsnok.
Aki megbetegedett, azt csak akkor gyógyították meg, ha még eléggé erős, munkaképes volt. A női táborokban ez sem volt mindig szempont, a férfitáborokban inkább. De aki valamilyen fertőző betegséget kapott el, az biztos lehetett benne, hogy nem gyógyítják meg, inkább hagyják meghalni vagy egyenesen végeznek vele – végső soron ez is kivégzés volt. A németek érthetően rettegtek attól, hogy egy-egy táboron belül elszabadul valamilyen veszélyes járvány, amely végzetes lehet nemcsak a foglyokra, de az őrszemélyzetre nézve is. Márpedig ahol ilyen primitívek voltak a köztisztasági, egészségügyi, táplálkozási és egyéb viszonyok, ott járványra bármikor számíthattak. A megsemmisítés volt tehát a cél, legalábbis a zsidókkal, cigányokkal, szlávokkal szemben. Ezeket végső soron, ha nem verték agyon a táborban, ha nem hullottak el munka közben, akkor az úgynevezett nagy szelektálások során végeztek velük.
A férfi és a női táborokban megszokottá lett, hogy pár havonta felsorakoztatták a meztelenre vetkőztetett foglyokat és egy bizottság – tisztek, orvosok – mindenkit megtekintett. Ilyenkor szabad szemmel is látható volt, ki az, aki már nem sokáig bírja, szervezete legyengült. Ezeket az embereket napok alatt a gázkamrába küldték. Ugyanez történt akkor is, amikor jelzés érkezett, hogy a megszállt Európa valamelyik országából újabb nagylétszámú „szállítmány” várható. Akkor annak „csináltak helyet” a barakkokban... A halálgyárban a halált természetesen nagyüzemi módszerekkel állították elő. Ahol nem voltak krematóriumok és/vagy gázkamrák, ott a tömeges emberölésnek ezerféle egyéb módját alkalmazták. A foglyokat a munkafelügyelők, a kápók verték agyon büntetésképpen, de a legtöbbjükkel az embertelen körülmények, a betegségek végeztek. Naponta több tíz, vagy nagyobb táborokban több száz embert kellett kihúzni az élők listájáról.
Az Auschwitzhoz hasonló, bár annál kisebb egyéb táborokban pedig a gázkamrák jelentették a halált. Ezek nagyméretű, föld alá épített „fürdők” voltak – természetesen egyetlen vízcsap sem volt bennük. A rabokat fürdőzés ürügyén beterelték ide. Nagyon sokakat zsúfoltak be. A foglyok sokszor éppen akkor érkeztek vonattal – marhavagonokban – és nem tudták, hogy mint munkaképteleneket, eleve halálra ítélték őket és a megérkezésük napja lesz egyben életük utolsó napja is. A meztelenre vetkőztetett nőket, vagy más csoportban ugyanilyen férfiakat oly szorosan zsúfolták be, hogy csak állni tudtak. Mindenki azt hitte, a mennyezeten lévő nyílásokból – akár a zuhanyból – hamarosan meleg víz permetezik rájuk. Nem tudhatták, hogy amikor rájuk csukták a nehéz vasajtókat, az öltözőben az erre „idomított” rabok máris nekiálltak elvinni onnan a ruháikat egy raktárba. Tudnivaló volt, hogy a „fürdőben” lévőknek ezekre már nem lesz szükségük.
De a helyette kapható csíkos rabruhákat sem fogják felölteni soha. A zuhanyrózsákból víz helyett gyilkos gáz ömlött be, amely körülbelül öt perc alatt végzett a „fürdőbe” zsúfolt pár száz emberrel. Akadtak olyan gázkamrák, amelyek „kapacitása” félóránként 700 ember volt. Egy-egy „menet” ugyanis ennyi ideig tartott. Míg a rabok bevonultak, míg rájuk zárták az ajtókat, míg jött a gáz, míg tartott a félelmetes haláltusa – amit olykor a nácik egy-egy páncélüveges ablakon át néztek végig... – aztán míg légkompresszorokkal kinyomatták onnan a gázt és kinyitották az ajtókat, majd az ott szolgáló rabok bementek, kihordták és kézikocsikra helyezték a holttesteket, hogy azokat elvigyék a célirányosan mindjárt a „fürdő” mellett felépített krematóriumba – legalább 30 perc telt el, olykor több. Amikor ezután kimosták a fürdőt és semmilyen nyoma nem maradt annak, hogy ott nemrégen fürdés helyett egyszerre hétszáz ember lelte halálát pár perc alatt – máris vezethették oda a következő „fürdőzőket”.
Ma már nehéz elképzelni, hogy ezeket a krematóriumokat például – nem is szólva a „fürdőkről”, vagyis a gázkamrákról – emberek tervezték, azért, hogy más embereket ott a halálba küldjenek. Az ipari méreteket, a férőhelyek számát, a szükséges időket, tehát a „kapacitást” is valakinek előre meg kellett tervezni és pontosan kiszámolni már akkor, amikor ezek az építmények, szerkezetek, berendezések még csak a tervrajzokon léteztek. Megint mások ellenőrizték a számításokat, jóváhagyták a terveket. Ismét mások pénzt irányoztak elő a felépítésükre, megint mások felügyelték a készülékek legyártását. Majd felépítették mindezt azzal a tudattal, hogy itt embereket fognak elgázosítani és elégetni, naponta meghatározott mennyiséget, ami heti és havi bontásban majd ennyi és ennyi főt tesz ki... Állítólag vannak, akik még ma sem hiszik, hogy ilyesmi megtörténhetett. Olyanok is akadnak, akik rossz szándékból tagadják a szörnyű igazságot.
Vannak azonban jó szándékú emberek is, akik azért tiltakoznak befogadni a tudatukba a gázkamrák és emberégető krematóriumok létezésének tényét, mert egyszerűen képtelenek feldolgozni: ember embernek készíthet ilyen sorsot. Meg tudom érteni őket, mégis azt állítom: valóban így történt. És aki nem hiszi, menjen el Auschwitzba, ahová különben minden értelmes, gondolkodó és érző embernek legalább életében egyszer el kellene mennie. Ahogyan egyes vallások hívei szent zarándokhelyeikre látogatnak el, úgy a gondolkodók vallástól, ideológiától függetlenül menjenek el oda és nézzék meg azokat a kemencéket. Azokat a gázkamrákat, a „fürdőket”. És a barakkokat, a priccseket, a kivégzőhelyeket – ezt az egész rettenetet. Ne csak azok látogassanak el oda, akiket vallásuk, származásuk, nemzetiségük, őseik okán érintenek a már-már a múltba süllyedő koncentrációs táborok. Emlékezni kell, felejteni sohasem szabad. Ez is volt, ilyenek is voltunk abban a rettenetes huszadik században.
Hogy joggal remélhessük, tudatosan tudjuk: olyan idő már nem térhet vissza közénk.kell, felejteni sohasem szabad. Ez is volt, ilyenek is voltunk abban a rettenetes huszadik században. Hogy joggal remélhessük, tudatosan tudjuk: olyan idő már nem térhet vissza közénk.
Írta: Nemere István