"Nemere István a magyar SF-szféra egyik legszínesebb egyénisége, s alighanem az irodalomtörténet-írás szempontjából a legellentmondásosabb is. Az 1944-ben született szerzőt nem nevezhetnénk klasszikus hard science fiction szerzőnek (mert humán végzettségű, s mert számos tudományos határterületnek, illetve a tudományos intézetek által erősen vitatott elgondolásnak is elkötelezett híve), de a nyolcvanas években Európa legjobb sci-fi írójává választották.
Lengyel műfordító (Lem műveinek avatott tolmácsolója) és eszperantista. 1977-től, a Triton-gyilkosságoktól kezdve egészen a nyolcvanas évek végéig tudományos-fantasztikus környezetben játszódó bűnügyi- és ifjúsági regények egész sorát publikálja, egyébként ötszázadik megjelenő könyvénél tart. Mindmáig talán a Triton-gyilkosságok a legérdekesebb írása; a jövőbeli krimi egy fiktív ügyiratokból: kihallgatási jegyzőkönyvekből, szolgálati táviratokból, hivatalos levelezésből összeállított mozaik.
Művei elképesztő rengetegébe nemcsak sci-fik tartoznak; egyéb szerelmes- és kalandregények éppúgy, mint történelmi hírességekről írt kismonográfiák, sőt néhány hónapja megjelent olyan könyve is, az Afrikai mese, melyet egy figyelemre méltó társszerzővel, a kereken négy esztendős Fischer Hanna Sárával írt. A földmérőként, boncsegédként, statisztaszínészként is dolgozott későbbi hivatásos író egyébiránt egyetlen Galaktikás megjelenéséért sem fogad el tiszteletpéldányt, ellenben előfizetője a lapnak.
Elveszettek című könyve egy különleges idő- és dimenziójáték, egyébként egy koherens, s néhány apró kilengéssel együtt is csaknem teljesen lineáris szöveg, mely egy cunami során időből és térből kiszakadt turistacsoport viszontagságait meséli el. Mint annyi Nemere-mű, ez is példázatos, a szellemesen, néhány tollvonással megrajzolt szereplők jelleme viszonylag statikus, a mű egy - Nemerétől megszokottan kissé eretnek - gondolat illusztrációja. Itt régi témájához nyúl vissza, a kísérletező kedvű, magasabb rendű civilizációhoz, ahogy a mű vége felé kiderül: Atlantiszhoz.
A más dimenzióba került, s más korok embereivel összezárt csoport az írói fantázia számára is kísérletekre ad alkalmat: vizsgálhatja egy, az örökélet - érdekes módon inkább csapásként megélt - lehetőségével megajándékozott közösség hierarchiájának felépülését, a torzsalkodásból érlelődő hatalmi harcokat, az összezártságból, egymásra utaltságból eredő konfliktusokat. A könyvben az elejétől fogva kiválasztott pozitív hős (természetesen természettudós végzettségű fiatalember) társra találása és vezetővé érése nem éri váratlanul az olvasót.
Kimondottan élvezetes a különböző korokból (az antik Rómából, a földrajzi felfedezések korából, Hirosimából és a jelenből) érkező csoportok találkozása. Míg Arthur C. Clarke és Stephen Baxter időtöréses könyvében, Az idő szemében ez történelmi héroszok harcaként jelenik meg, vad képzettársítások, szélsőséges helyzetek szilánkjaiként, addig Nemere ügyel rá, hogy könyvében köznapi szereplők mozogjanak, olyan figurák, akiket az ölükbe pottyant néhány ezer évben is egyszerű célok vezérelnek, s piciny társadalmuk harmonikus, önfenntartó ősközösségként működik. Megkapóan profán a szerelem ebben az öröklétben, amikor "minden variáció" kipróbálására van idő, s a partner őszintén megretten, hogy szerelme néhány röpke évszázad alatt ráunhat."
Képes Gábor: A sci-fi reneszánsza, részlet, Szépirodalmi Figyelő, 2008/1, az irodalmi, kritikai, szemléző folyóirat Apropó rovata, 51 - 60. o.