Hulla a kéményben

Corioli felügyelő szigorú ember hírében állott. Még senki nem látta őt mosolyogni. Azon a csütörtöki napon a kihallgató szobában ült. Vele szemben egy férfi, akit az iratok szerint Lapidisnak hívtak, helyi lakos, kora negyvenhat. Kopaszodó, vékony testalkatú. Értetlenség ült a szemében, meg is kérdezte, miért hivatták be? Corioli összefoglalta a történteket:

– Ön két héttel ezelőtt bejelentette, hogy a háza kertjében álló és már évtizedek óta nem használt öreg kemencét lebontatta. Annak kéményében a munkások egy holttestet találtak. A hulla, akár egy múmia, összeaszott az idők folyamán, de nem indult oszlásnak, hála a kémény különleges mikroklimájának. Ön szerint legalább húsz éve lehetett a kéményben, merthogy ön annyi idővel ezelőtt vásárolta a házat az előző tulajdonostól, és azóta sohasem használta azt a kerti építményt, és végül most, két évtized után azért is bontatta le.

Lapidis bólogatott: így van. A felügyelő folytatta:

– A nyomozás kiderítette, hogy a halott neve Bertold Dorken, aki huszonhat évvel ezelőtt, tizennyolc évesen eltűnt akkori lakóhelyéről, mert egy lány bejelentette: ő az apja most született gyermekének, és bírósággal akarta őt tartásdíj fizetésére kényszeríteni. Ám a fiatalember inkább meglépett, éveken át szerte vándorolt az országban és alkalmi munkákból élt, igaz, olykor betegeskedett is.

Lapidis nem értette a dolgot. Ám mielőtt kérdezhetett volna, Corioli felügyelő emeltebb hangon folytatta:

– Dorken városunkba költözött, gyanús üzleteket kötött, a rendőrségnek is feltűnt. Úgy sejtették, kábitószerekkel kereskedik. Néha nagyobb összegeket láttak nála. Aztán nyoma veszett.

– Nyilván akik megölték, abba a kéménybe rejtették. A ház sokáig lakatlanul állt, mielőtt megvettem.

– Mikor is volt ez? – érdeklődött a felügyelő, mintha nem tudná, de a jegyzeteiben ott volt az egykori adásvételi szerződés másolata, hát így folytatta: - Valóban, ön húsz évvel ezelőtt vásárolta a házat. Húsz éve és két hete. Vagyis akkor találták meg Dorkent, amikor elévült a bűntény. Ha maga végzett vele, húsz év után nyugodtan beismerheti!

– Beismerem! – mondta váratlanul Lapidis teljes nyugalommal – Már a városban éltem és magam is dílerkedtem. Egy este összefutottunk, Dorken tele volt pénzzel, én meg le voltam égve. Leitattam, elcsaltam abba az üres házba, ott végeztem vele. A hullát beraktam a kéménybe, és abból a pénzből vettem meg a házat. Így senki sem találhatta meg a halottat, hihették, hogy megint odébbállt. Most mit tehetnek velem? – vigyorgott szemtelenül – Húsz év, az húsz év.

– De mi van, ha ez nem húsz éve történt? – kérdezte vészjóslóan a felügyelő – Tudjuk, hogy a ház árát ön csak hónapokkal később fizette ki teljesen, haladékot kért, de addig nem is költözhetett be. Van ám itt más is. Képzelje, a boncoláskor kiderült, hogy Dorkennek pacemakert, szívstimuláló műszert ültettek a mellkasába. Persze a maga gyilkos kézszúrásaitól az nem védte meg őt. Viszont azt tudja-e Lapidis úr, hogy talán túl korán ismerte be a gyilkosságot?

– Ezt hogyan érti?

– Minden pacemakernek van gyári száma. Utánajártunk, hol és mikor végezték a műtétet. Bizony, Lapidis, a műtétre tizenkilenc és fél évvel ezelőtt került sor egy itteni kórházban. Vagyis a hulla a műszerrel a testében nem kerülhetett hamarabb a maga kéményébe. Végül is mindegy, a lényeg, hogy maga az előbb beismert egy gyilkosságot, ami még nem évült el.

Lapidis megsemmisülten nézett maga elé. Corioli pedig összecsukta a jegyzeteit és búcsúzóul megjegyezte:

- Ha még várt volna fél évet, most maga menne ki innen vidáman, és én maradnék itt gondterhelten. De ezúttal fordítva lesz.