A környék leghíresebb vízkeresője volt Pietro. Ahogyan ő szokta mondogatni: nem csak „vízkereső”, de inkább „víztaláló” is volt egyszemélyben. Való igaz, rendelkezett azzal a csalhatatlan szimattal, amivel mások ritkán, vagy soha. Pietro Favinót elég volt kihívni egy birtokra, kertbe vagy akár mezőre is. Víz kellett a legelésző állatoknak? A kertet öntözni? Vagy házat akartak ott építeni, de mit ér a ház saját kút nélkül? A környéken csak kis falvak voltak, távol a városoktól, a vízvezetékektől.
Ha hívták, jött Pietro, mászkált ide-oda, olykor egy órahosszat nézelődött, tapogatta a földet, még szaglászott is. Senki sem tudta, hogyan csinálja, tán egy hatodik érzéke súgta meg, de mindig tudta, hol kell ásni. És ahol ő ásott, ott hamarosan megcsillant a víz. Más önjelölt kútásók sokszor hetekig hiába dolgoztak, semmit sem találtak.
Június közepén új tulajdonosa lett az egyik faluszéli háznak. Mogorva vénember költözött be, senkivel sem beszélt, haragudott a világra. Suttogták: a börtönt is megjárta valaha. A régi kút omladozott, nem volt érdemes kijavítani, újat kellett ásni. Pietro eljött, körülnézett, vállalta. Már egy hete ásta ifjú segédjével az új kutat, amikor rájött, miért olyan ismerős neki ez az öregember.
Pietro emlékezett. Van annak már több mint harminc éve. Kisfiú volt, apja elvitte a városba, valamit intézni. Pietro akkor látott először várost közelről. Egy forgalmas utcán egy autó jött hátulról, apja nem vette észre, de a vezető is mással foglalkozhatott, mert teljes erővel belerohant… Pietro, ha néha még erről álmodott, mindig csuromvizesen ébredt. Nem segíthetett az apján, ott halt meg az aszfalton. A vezető kapott pár év börtönt, Pietro többé nem hallott róla. De most, amikor meglátta az öreget, úgy hitte, ráismert. Nem sokat változott, csak öregedett. Ugyanaz a szögletes arc, sőt a neve is egyezik! Otthon előkereste a régi bírósági papírokat. Szegény anyja nem sokáig bírta egyedül, meghalt. Pietrót és testvéreit végül egy gyermekotthonban nevelték fel.
Az öreg naponta többször kijött a kúthoz, veszekedett, folyton szidta a kútásót, hogy lassan dolgozik, de ezért nem fog több pénzt kapni! – fenyegetőzött, Pietro hamarosan megelégelte. Mióta tudta, hogy ez az az ember, aki tönkretette a családjukat, hát eldöntötte, hogy bosszút áll.
Egy napon Pietro már vagy nyolc méter mélyen ásott, a kút mellett odafent vártak a betongyűrűk, hogy leeresszen egy újabbat. Kötélcsigán, vödörrel húzta ki a földet a segédje, egy fiatal suhanc. Amikor délután is kijött az öreg és szidta, hogy milyen lassan dolgozik, Pietro hamarabb hazaküldte a segéd-gyereket. Amikor kettesben maradtak, odahívta az öreget a régi kúthoz:
– Sok földet elnyelne ez, ha betemethetném.
– És addig honnan veszek vizet? – kérdezte amaz ingerülten.
– Maga sehonnan. Már nem lesz rá szüksége – és megfogta az öreg nyakát. Egy kútásó keze csupa izom és erő. – Emlékszik arra a férfira, akit a városban elgázolt? Az apám volt.
Az öreg szemében ott ült a rémület. Aztán csak annyit érzett, hogy repül, és a kút alja mind közelebb van… Amikor pedig vödörszámra érkezett felülről a finom, puha, nyirkos föld, már nem érzett semmit.
Pietro nem bánta, hogy a munkájáért ezúttal senki sem fizet. Talán majd az, aki megveszi ezt a házat. A következő gazda. És Pietro lassan ballagott vissza az új kúthoz. Tudta, mit fog látni, ha lenéz – hát nem csodálkozott egy csöppet sem, hogy odalentről már saját képét tükrözi vissza a terjengő, csillogó élet: a víz.